Just One Yesterday: 39., rész

Kedves Olvasóim! Nem gyakran szoktam hozzátok szólni, hiszen ti olvasni jártok ide, nem, hogy a hülyeségeimet olvassátok. De most úgy érzem, mégis meg kell tennem.
Most, hogy a történet a végéhez közeledik, szeretném megköszönni azt a rengeteg szeretetet és támogatást, amit Tőletek kaptam. Köszönöm! :) <3

39., rész - EGYÜTT

 A konyhából fojtott beszélgetés zajai szűrődtek be. Felemeltem a fejem, és kábán körbenéztem. Hideg, őszi fény folyt be az ablakon, ezzel valahogy mindent hűvössé téve. Én állig betakarva feküdtem a sarokkanapén, mellettem egy gyűrött paplan és egy párna volt hevenyészett rendbe téve. Lassan felkeltem, a hátamra terítettem a paplant, amivel eddig be voltam takarva. Lassan kicsoszogtam a konyhába, ahol hárman beszélgettek a pultnak dőlve. Mindhármuk kezében gőzölgő bögre kávé volt. Amikor beléptem a helyiségbe, Viki, Pete és Patrick abbahagyták a beszélgetést.

-Rita... -borult Viki azonnal a nyakamba. Szorosan átölelt, majd kicsit eltolt magától, homályos szemmel nézett rajtam végig. Őszinte sajnálatot, részvétet és elborzadást láttam az arcán. Nem festhettem valami jól. A műtét óta aggasztóan sokat fogytam, alig ettem, az arcom beesett volt, a szemem karikás, a hajam fénytelen és kócos. Nem csoda, hogy elborzadtak az állapotomtól. Minden épeszű ember elborzadt volna. Pár pillanat múlva elfordult tőlem, rátenyerelt a mosogató szélére, és nagy levegőt vett. Nem akartam, hogy sajnáljanak, azt meg főleg nem, hogy elesettnek vagy elgyötörtnek, megviseltnek lássanak. Pedig hirtelen mind a négy igaz volt rám. Persze, hogy igaz volt, hiszen pár napja olyan dolgot éltem át, amibe nem lehet belenyugodni egy nap alatt, elfogadni meg főleg nem.

Pete megsimította a hátát, aztán ő is átölelt. Az ő szemében is láttam a sajnálatot, ami pedig még jobban zavart, szánalmat. Lehunytam a szemem, és próbáltam erősnek mutatkozni, pedig nem volt könnyű.

-Hé, nyugi. Minden rendben lesz. - suttogta Pete a fülembe. Közhely volt, talán a legnagyobb, de vannak helyzetek, amikor az emberek nem tudnak mást mondani, csak közhelyeket. Ez is olyan volt, nem várhattam el tőlük mást. Nem várhattam, hogy teljesen átérezzék a helyzetemet, mivel nem éltek át szerencsére semmi hasonlót. Nem tehettem mást. Keserű mosollyal az arcomon bólintottam.

-Nem akartunk felébreszteni. - simította meg a hátamat Patrick. Én hamis mosollyal az arcomon felé fordultam.

-Nem ti ébresztettetek. - füllentettem. Patrick bólintott egyet, megsimította az arcom, mire én rádőltem a mellkasára, belefúrtam a fejem a nyakába, ő pedig átölelt és belepuszilt a hajamba.

-Még most sem hagyják abba a nyáladzást. - forgatta Pete a szemét. Vikitől és Patricktől kapott egy szúrós pillantást. Túlságosan féltettek, de Pete mit sem törődve a véleményükkel vigyorogva várta a válaszom.

-Még szép! -szóltam vissza, mire Pete mosolyogva biccentett egyet. Ő az a típus, aki nem törődik a helyzettel, beszól, viccel, ezzel feldobva és elvonva a figyelmed. Nekem eszembe se jutott volna viccelni, de nem akartam, hogy sajnáljanak vagy aggódjanak értem. Igazából sírni akartam, egész nap feküdni. Ami velem történt, nem olyan volt, amit egyhamar el lehet fogadni. Nem, olyan volt, amit egy élet alatt sem lehet elfogadni, elfelejteni még annyira sem. Enyhülhet idővel a fájdalom, elmúlni azonban sosem fog.

-A srácok délután átjönnének. Ha szeretnéd. - simította meg Patrick a hátamat.

-Persze. Az nagyon jó lenne. -mosolyodtam el a gondolatra.

-Nekünk viszont mennünk kell... Nekem még suli van. -húzta el a száját Viki.

-Köszönöm azért. Jól esik, hogy itt vagyok.

-Alap. - szabadkozott azonnal Pete.

Elköszöntünk, aztán lassan tényleg elmentek.

-Szóval, mi a program mára? - próbáltam viccelődni. Patrick a két tenyere közé fogta az arcom, és finom csókot nyomott a számra.

-Gyógyulás.

Patrick segítségével átöltöztem, kényelmes, otthoni ruhákat vettem fel. Fekete trikó, fekete leggings, és fekete-fehér kockás flaneling. Készített nekem reggelit, behozta a gyógyszereimet, és tálcán mindent az ölembe rakott. Én a kanapén ültem a hátamat a támlának vetve, Patrick pedig engem nézett a szemben álló fotelból. Annyi szendvicset csinált nekem, hogy szerintem ő sem tudta volna megenni, nemhogy én.

-Miért nézel így? - kérdeztem tőle, miután már harmadszorra kaptam el az aggódó tekintetét. -És miért ülsz olyan messze? Nem vagyok fertőző. - ő halkan elnevette magát, majd átült mellém, és óvatosan átölelt. -Kérlek, ezt odarakod nekem az asztalra?-nyújtottam neki a tálcát a halom szendviccsel. Egyet ettem, a többit nem bírtam. Ő szomorúan nézett a szendvicsekre, mintha megbántották volna. Én felhúztam a szemöldököm. -Na jó, mi a bajod? Miért nem mersz normálisan átölelni? -ő sóhajtott egyet, és a földet kezdte pásztázni.

-Csak olyan... nem is tudom, törékeny vagy.

Én hitetlenül néztem rá, aztán minden a helyére került.

-Ezért gondoltad, csinálsz nekem annyi szendvicset, amennyit Joe sem bírna megenni, és nem érsz hozzám, hátha akkor visszahízok a normális súlyomra? - nevettem el magam. -Nagyon aranyos vagy, de ne félj. Majd rendbe jövök! Nem kell ennyire félteni. -simítottam meg az arcát. Ő halvány mosollyal a szemembe nézett, mint aki nem annyira biztos ebben. -Kérlek. - néztem mélyen a szemébe. Ő sóhajtott egyet, én pedig szorosan megöleltem. Először félve ért hozzám, de aztán átölelt.

-Na jó, akkor viszont elrakom a szendvicseket...-kelt fel, és elvitte magával a rendetek szendót. Miután visszajött, leült, én pedig az ölébe hajtva a fejem tévéztem. Fogott egy pokrócot, gyengéden rám terítette. Félálomban csak azt éreztem, hogy lassú, meleg csókot nyom a homlokomra.

-Ó, szendvics!

-Basszus, gyerekek, ne ébresszétek már fel!

-De a szendvicseket megehetem?

Lassan kinyitottam a szemem, és Andy arcát találtam az enyémtől kb 10 centire. Én nagyon megijedtem, és szerintem ő is, mivel elesett a guggolásban.

-Wááá, te meg miért bámulod az arcom két centiről? - kérdeztem rekedten.

-Azt hallgattam, hogy horkolsz-e. - vonta meg a vállát. Én furán néztem rá.

-És?

-Nem. Nem horkolsz. -jelentette ki, mintha ez mindennapos megállapítás lenne.

-Andy... Mondtam, hogy nem horkol. -csóválta a fejét Patrick, aki abban a pillanatban lépett be a konyhából.

-Akkor ezeket megehetem?-kérdezte Joe, miközben besétált a reggeli szendvicseimmel a kezében.

-Persze.-legyintett Patrick.

-És felturbózhatom kicsit?

-Szolgáld ki magad.

-Kösz. -vigyorgott Joe.

-Szóval, khmm... izé... jól vagy? -kérdezte Andy aggódva.

-Hogy látszik?

-Őszintén? Borzalmasan nézel ki. -vonta meg a vállát.

-Kösz? - néztem rá furán.

-Gyerekek, ez a szilva jam mikori? -lépett be Joe a konyhából egy lekvárosüveggel a kezében.

-Öhm... fogalmam sincs. Szerintem inkább dobd ki. -tanácsoltam a kétes eredetű üveget vizslatva.

-Mindegy, megeszem, aztán majd lesz valami. - vonta meg Joe a vállát. Azt hittem, hogy viccel, vagy valami, de miután bejött a szendvicseivel, majdnem elhánytam magam. AZ eredetileg sonkás – sajtos szendvicseken most láttam lekvárt, mustárt, kovászos uborkát, sőt, rizst is.

-Te ezt tényleg megeszed? -kérdeztem fintorogva.

-Életem, ő Joe. Ez a kérdés komoly volt? -fordult felém Patrick felvonva a szemöldökét.

-Sziasztok! - köszönt az előszobából belépő Viki.

-Miről maradtunk le? -kérdezte Pete.

-Semmiről, hacsak nem voltál rá kíváncsi, Joe miket pakolt a szendvicseire.

-Passzolsz egyet nekem is? -telepedett le Viki a szőnyegre, Joe pedig adott neki egy szendvicset. -Fúj, ez... lekvár? És rizs? - vizsgálgatta Viki undorodva a „kreálmányt”. Joe büszkén bólintott -Én ezt meg nem eszem!

-Add nekem! - ült le Pete Viki mellé, aki fintorogva odaadta neki a szendvicset. Pete megszagolta, aztán óriásit harapott bele. -Hm... Nem rossz. - a társaság két nőnemű tagja, azaz Viki és én is leesett állal figyeltük, ahogy a két állat elpusztítja az undorító szendvicseket.

Nevettem, nagyon sokat. Ott voltam, a legfontosabb emberek között az életemben, akik ilyenkor is fel tudtak vidítani. Elindultam a gyógyulás útján. Rápillantottam Patrikre, aki büszkén nézett rám. Mosolyogva nekidöntöttem a fejem a mellkasának, ő pedig átölelt, közben a többiek hülyülését figyeltük.

Igen, sikerülni fog. Tudom, hogy ilyen barátok között menni fog. A segítségükkel fel tudok állni a padlóról. Ott lesz Patrick is, jelenleg az életem értelme, hogy mindenben támogasson, és segítsen.

Nem fogok egyedül maradni. Soha...  

Just One Yesterday: 38., rész

38., rész - elkeseredve

Másnap reggel kopogásra ébredtünk. A hangra lassan kinyitottam a szemem, mellettem Patrick azonnal felkapta a fejét a székben. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de elég volt egy pillantás a kopár kórházi szoba fehérségére, és beugrott.

Patrick rám nézett, megsimította a karom, aztán felállt ajtót nyitni. Anya és apa léptek be, és meg sem próbálták titkolni, mennyire elkeseredettek. Leültek az ágyam szélére.

-Sajnáljuk, kicsim. Nagyon sajnáljuk. –suttogta anya. Sosem láttam még ilyennek. A szeme csillogott a ki nem csordult könnyektől, egyik keze az enyémet fogta, a másik apáéban keresett támaszt.

Így ültünk egy darabig. Szerintem senki sem mert megszólalni - mindenkinek új volt a helyzet, senki se tudta kezelni még. Odafordultam Patrickhez.

-Menj haza. Pihenj egy kicsit.

-Nem kell… bírom még. -tiltakozott egyből.

-Háromkor engednek ki. Elég, ha akkor visszajössz. Anya, meddig maradtok?-néztem anyára.

-Kettőkor indul a gépünk, tehát olyan egyig tudunk maradni...-mondta anya segítőkészen. Ő is látta Patricken, mennyire fáradt. Köszönettel néztem rá vissza.

-Azt az egy-két órát kibírom egyedül. Aludj egy kicsit. Három napja nem aludtál rendesen. - Patrick sóhajtott egyet. Végül engedett.

-Visszajövök egyre, mielőtt a szüleid elmennek, rendben?

-Kettő előtt meg ne lássalak!-próbáltam viccelődni, de ebben a szituációban nagyon abszurd volt.

-Egyre itt vagyok. - Nem tudtam elképzelni, mitől félt ennyire. Gépiesen bólintottam egyet. Felállt, gyengéd csókot nyomott a számra, majd nehezen kiment a teremből.

-Nagyon rendes ez a fiú.-jegyezte meg anya, miután Patrick becsukta az ajtót.

-Igen, nagyon... rendes. -lábadt könnybe a szemem.

-Jaj, Rita! Ne sírj! Semmi baj.-próbált apa csitítani.

-Nem ezt érdemli! Neki rendes életet kéne élnie! Mint minden 18 éves fiúnak: bulizni, zenélni, tanulni! Nem akarom, hogy ekkora felelősséget vállaljon miattam!

-Ez eszedbe se jusson! Saját akaratából választott téged. Ő eldöntötte, hogy igenis minden bonyodalomban melletted áll. Ez az ő döntése, nem a tiéd.-simította meg a vállamat anya.

-Ráadásul vállalnia kell a tettei következményeit!-fakadt ki apa. Nem tudtam elviselni, ha így beszél Patrickről.

-Mint látod, vállalja őket!-hirtelen elpárolgott minden keserűségem, és hirtelen düh vette át a helyét. Aztán szépen lassan lenyugodtam.

-Tudjuk. Ebben már teljesen biztosak vagyunk.-csillapított anya. Igaza volt, és ennek nagyon örültem. Nem tudtam volna elviselni, ha Patrickben kételkednem kellett volna.

Ő volt az egyetlen, aki mindig velem volt, és száz százalékig megbíztam benne. Olyan volt, mint amikor a kisgyerek fél, és a szüleivel megnyugszik. Mint amikor valaki vezet, és nyugodtan felgyorsít, mert tudja, hogy ott a fék. Mint amikor beleugrok a medencébe, mert tudom, hogy ott a víz, és majd megvéd a becsapódástól. Igen, Patrick olyan nekem, mint a víz. Ha ott van, nem félek ugrani.

Anyáékkal lementünk kávézni, segítettek összerakni a cuccaim, és valamennyire elterelték a figyelmem.

-Hogy fogtok innen egy óra alatt kikeveredni a reptérre, becsekkolni, és felkerülni a gépre?-kérdeztem dél körül, mert még akkor is lehetetlen lett volna, ha a reptért a szomszédban lett volna.

-Majd valahogy megoldjuk. -vágta rá apa.

-Nem, nem fogtok kiérni. De ha hamarabb indulnátok...

-Nem fogunk itt hagyni!

-Nem kell már vigyázni rám! Már jól vagyok. Vagy majd felhívom Patricket... - vetettem be az adu-ászt. Anyuék nyugodt lelkiismerettel hagytak volna itt, ha Patrick velem van.

-Kicsim, csak akkor megyünk el, ha biztosan jól vagy, és ha tényleg felhívod Patricket! - kötötte ki apa.

-Jól vagyok.-mondtam a legmeggyőzőbben.-És ígérem, felhívom Patricket. - daráltam. Nem akartam, hogy miattam maradjanak le a gépről. Már így is túl sok mindenről mondott le mindenki miattam.

-Rendben. Akkor megyünk! Hívjatok fel!-ölelt meg anya hosszan, aztán apa is. Összeszedelődzködtek, aztán elindultak, mert már így is késésben voltak.

Eszemben sem volt felhívni Patricket. Nem lett volna pofám felébreszteni, ha még csak fél órával hamarabb is. Úgy döntöttem, megvárom, hiszen már fél egy volt. Szépen, lassan összepakolásztam a maradék cuccomat is. Amikor készen voltam, megkíséreltem átöltözni egyedül és megnézni a sebet.

Bementem a kórtermem kis fürdőjébe, ami egy zuhanyzóból és egy csapból állt. A fehér csempéktől az egész olyan lett, mint valami rideg és barátságtalan műtő. A lámpák alig adtak fényt, ráadásul az egyik még ki is volt égve, tehát félhomály volt. Levettem a pólót, ami eddig rajtam volt, ott álltam egyszál cicanadrágban és melltartóban. A derekamon vastag gézkötés volt, egészen a csípőmtől a derekamig.

Könnybe lábadt a szemem. A varrat, ami arra fog emlékeztetni, hogy min mentem keresztül. Hogy mit vesztettem. Egy kisbabát. Egy életet.

Nem akartam látni a tükörképem. A falig hátráltam, az ujjaim a hideg csempének nyomódtak, és nem tudtam hátrébb menni. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a tövéig. Zokogtam, aztán már szinte üvöltöttem, és minél inkább abba akartam hagyni, annál inkább nem ment. Átöleltem a lábaim, és előre-hátra dülöngéltem. Ekkor fogtam fel igazán, mi történt velem. Pánikoltam, kapkodtam a levegőt, próbáltam valamibe kapaszkodni, de az ujjaim lecsúsztak a jéghideg csempéről. Lehunytam a szemem, belefúrtam az arcom a térdembe, és próbáltam nem megfulladni a sírástól.

Egyszer csak két meleg kéz fejtette le a karom görcsös szorítását a lábamról, majd felemelték az államat. Patrick guggolt előttem, arcán aggodalmas kifejezés.

-Hol vannak a szüleid? Miért vagy egyedül?-kérdezte halkan, majd úgy, ahogy voltam, magához ölelt. Pár pillanatig nem tudtam megszólalni, csak zokogva fúrtam bele a fejem abba a bordó pulcsiba, amit mindig is annyira szerettem. Éreztem a tusfürdője és az atershaweje ismerős illatát, és valahogy megnyugtatott az idegen környezetben. A hideg karjaimat simogatta - észre sem vettem, mennyire átfagytam. Amikor kicsit megnyugodtam, megszólaltam.

-Elmentek. A repülőhöz. Egy órája.-suttogtam.

-És miért nem hívtál? - kérdezte, közben pedig a könnyeimet törölgette az arcomról.

-Három napja nem alszol. Pihenned kellett.

-Te vagy az, akinek pihennie kell, nem emlékszel? Na gyere, menjünk haza. -állított fel a földről.

Felszedte a pólómat, segített még pakolászni, aztán papírmunka után haza is indulhattunk. Patrick természetesen kocsival volt.

Bepakolta azt a kevés holmit, amit behozattam vele, majd behuppant mellém a kocsiba.

-Soha többet nem akarok ide jönni, csak a kisfiunk vagy kislányunk születésekor.-jegyezte meg.

Hát igen. Amióta ismerjük egymást, a másik miatt akarva-akaratlanul nem egyszer fordultunk meg itt. Visszagondoltam azokra az időkre – azt hittem, bonyolult az életem. Hah.

Amikor megérkeztünk, pár pillanatig csak ültem a kocsiban. Hallgattam a külső zajokat – kopp, kopp. De jó. Tehát esik.

Patrick megsimította a kezem.

-Szálljunk ki, jó? - bólintottam egyet, majd kitápászkodtam a kocsiból. Vagyis igazából Patrick szedett ki a kocsiból, mert szokás szerint bénáztam, és most fájt is.

Patrick segítségével átöltöztem és leköltöztünk a nappaliba egy adag pokróccal, Patrick összekészített pár filmet – nagyon aranyos volt, még véletlenül se olyat, amiben gyerekek szerepelnek. Bár az olyan filmek, amikben nincsenek gyerekek, azok vagy horror, vagy akció, vagy valami nagyon perverz vígjáték, így sikerült megnéznünk... a Családi üzelmeket.

Alapjáraton végigröhögtük volna, de most nem volt szokásos a helyzet. Én szinte nem is néztem, csak Patrick mellett feküdve gondolkodtam. Patrick szintén nem a filmet nézte, hanem engem figyelt, amint a takarókba bugyolálva néztem előre.

-Ne csináld ezt. Kérlek. - fordult felém kétségbeesetten.

-Mit?

-Nem akarom, hogy ezt tedd. Ne zárkózz el! - fordult felém teljesen.

-Én... csak... nem ez kell neked. Hanem normális dolgok. Bulizás, meg a banda. Ilyen dolgok. Azok kellenek neked. - mondtam el egy szuszra, ami bántott. Lehajtottam a fejem, és vártam, hogy belátja, igazam van. Magához húzott, egészen közel, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

-Tudod, mire van szükségem? Rád. Ennyi. A többi nem érdekel. -mondta, és lassan a száját az enyémhez érintette. Hosszan, érzelmesen csókolt, majd kicsit eltolt magától, és kisimította a hajam az arcomból. -Az életem egyik értelmét elvesztettem már, nem akarom a másikat is! - nézett kétségbeesetten. Sosem akartam látni ezt rajta. Sosem akartam látni, hogy valami megviseli.

-Nem fogsz. Ígérem.

-Meg fogjuk együtt oldani, rendben? Szeretlek, és csak ez számít.-suttogta a fülembe. Egy ideig csendben feküdtünk, majd Patrick megszólalt.

-Igaza volt Pete-nek. Tényleg nyálasak vagyunk. - mondta, mire elnevettem magam. Negyedik napja először. Patrick elmosolyodott, majd a fejét a tv felé fordította.

-Patrick?

-Hm?

-Miről szól ez a film?

-Fogalmam sincs. Azt hittem, te tudod. - vonta fel a szemöldökét.

-Én nem.- ráztam meg nevetve a fejem.

-Nézzük elölről?

-Nézzük elölről. - vackoltam oda magam Patrick oldalához.