Just One Yesterday: 39., rész

Kedves Olvasóim! Nem gyakran szoktam hozzátok szólni, hiszen ti olvasni jártok ide, nem, hogy a hülyeségeimet olvassátok. De most úgy érzem, mégis meg kell tennem.
Most, hogy a történet a végéhez közeledik, szeretném megköszönni azt a rengeteg szeretetet és támogatást, amit Tőletek kaptam. Köszönöm! :) <3

39., rész - EGYÜTT

 A konyhából fojtott beszélgetés zajai szűrődtek be. Felemeltem a fejem, és kábán körbenéztem. Hideg, őszi fény folyt be az ablakon, ezzel valahogy mindent hűvössé téve. Én állig betakarva feküdtem a sarokkanapén, mellettem egy gyűrött paplan és egy párna volt hevenyészett rendbe téve. Lassan felkeltem, a hátamra terítettem a paplant, amivel eddig be voltam takarva. Lassan kicsoszogtam a konyhába, ahol hárman beszélgettek a pultnak dőlve. Mindhármuk kezében gőzölgő bögre kávé volt. Amikor beléptem a helyiségbe, Viki, Pete és Patrick abbahagyták a beszélgetést.

-Rita... -borult Viki azonnal a nyakamba. Szorosan átölelt, majd kicsit eltolt magától, homályos szemmel nézett rajtam végig. Őszinte sajnálatot, részvétet és elborzadást láttam az arcán. Nem festhettem valami jól. A műtét óta aggasztóan sokat fogytam, alig ettem, az arcom beesett volt, a szemem karikás, a hajam fénytelen és kócos. Nem csoda, hogy elborzadtak az állapotomtól. Minden épeszű ember elborzadt volna. Pár pillanat múlva elfordult tőlem, rátenyerelt a mosogató szélére, és nagy levegőt vett. Nem akartam, hogy sajnáljanak, azt meg főleg nem, hogy elesettnek vagy elgyötörtnek, megviseltnek lássanak. Pedig hirtelen mind a négy igaz volt rám. Persze, hogy igaz volt, hiszen pár napja olyan dolgot éltem át, amibe nem lehet belenyugodni egy nap alatt, elfogadni meg főleg nem.

Pete megsimította a hátát, aztán ő is átölelt. Az ő szemében is láttam a sajnálatot, ami pedig még jobban zavart, szánalmat. Lehunytam a szemem, és próbáltam erősnek mutatkozni, pedig nem volt könnyű.

-Hé, nyugi. Minden rendben lesz. - suttogta Pete a fülembe. Közhely volt, talán a legnagyobb, de vannak helyzetek, amikor az emberek nem tudnak mást mondani, csak közhelyeket. Ez is olyan volt, nem várhattam el tőlük mást. Nem várhattam, hogy teljesen átérezzék a helyzetemet, mivel nem éltek át szerencsére semmi hasonlót. Nem tehettem mást. Keserű mosollyal az arcomon bólintottam.

-Nem akartunk felébreszteni. - simította meg a hátamat Patrick. Én hamis mosollyal az arcomon felé fordultam.

-Nem ti ébresztettetek. - füllentettem. Patrick bólintott egyet, megsimította az arcom, mire én rádőltem a mellkasára, belefúrtam a fejem a nyakába, ő pedig átölelt és belepuszilt a hajamba.

-Még most sem hagyják abba a nyáladzást. - forgatta Pete a szemét. Vikitől és Patricktől kapott egy szúrós pillantást. Túlságosan féltettek, de Pete mit sem törődve a véleményükkel vigyorogva várta a válaszom.

-Még szép! -szóltam vissza, mire Pete mosolyogva biccentett egyet. Ő az a típus, aki nem törődik a helyzettel, beszól, viccel, ezzel feldobva és elvonva a figyelmed. Nekem eszembe se jutott volna viccelni, de nem akartam, hogy sajnáljanak vagy aggódjanak értem. Igazából sírni akartam, egész nap feküdni. Ami velem történt, nem olyan volt, amit egyhamar el lehet fogadni. Nem, olyan volt, amit egy élet alatt sem lehet elfogadni, elfelejteni még annyira sem. Enyhülhet idővel a fájdalom, elmúlni azonban sosem fog.

-A srácok délután átjönnének. Ha szeretnéd. - simította meg Patrick a hátamat.

-Persze. Az nagyon jó lenne. -mosolyodtam el a gondolatra.

-Nekünk viszont mennünk kell... Nekem még suli van. -húzta el a száját Viki.

-Köszönöm azért. Jól esik, hogy itt vagyok.

-Alap. - szabadkozott azonnal Pete.

Elköszöntünk, aztán lassan tényleg elmentek.

-Szóval, mi a program mára? - próbáltam viccelődni. Patrick a két tenyere közé fogta az arcom, és finom csókot nyomott a számra.

-Gyógyulás.

Patrick segítségével átöltöztem, kényelmes, otthoni ruhákat vettem fel. Fekete trikó, fekete leggings, és fekete-fehér kockás flaneling. Készített nekem reggelit, behozta a gyógyszereimet, és tálcán mindent az ölembe rakott. Én a kanapén ültem a hátamat a támlának vetve, Patrick pedig engem nézett a szemben álló fotelból. Annyi szendvicset csinált nekem, hogy szerintem ő sem tudta volna megenni, nemhogy én.

-Miért nézel így? - kérdeztem tőle, miután már harmadszorra kaptam el az aggódó tekintetét. -És miért ülsz olyan messze? Nem vagyok fertőző. - ő halkan elnevette magát, majd átült mellém, és óvatosan átölelt. -Kérlek, ezt odarakod nekem az asztalra?-nyújtottam neki a tálcát a halom szendviccsel. Egyet ettem, a többit nem bírtam. Ő szomorúan nézett a szendvicsekre, mintha megbántották volna. Én felhúztam a szemöldököm. -Na jó, mi a bajod? Miért nem mersz normálisan átölelni? -ő sóhajtott egyet, és a földet kezdte pásztázni.

-Csak olyan... nem is tudom, törékeny vagy.

Én hitetlenül néztem rá, aztán minden a helyére került.

-Ezért gondoltad, csinálsz nekem annyi szendvicset, amennyit Joe sem bírna megenni, és nem érsz hozzám, hátha akkor visszahízok a normális súlyomra? - nevettem el magam. -Nagyon aranyos vagy, de ne félj. Majd rendbe jövök! Nem kell ennyire félteni. -simítottam meg az arcát. Ő halvány mosollyal a szemembe nézett, mint aki nem annyira biztos ebben. -Kérlek. - néztem mélyen a szemébe. Ő sóhajtott egyet, én pedig szorosan megöleltem. Először félve ért hozzám, de aztán átölelt.

-Na jó, akkor viszont elrakom a szendvicseket...-kelt fel, és elvitte magával a rendetek szendót. Miután visszajött, leült, én pedig az ölébe hajtva a fejem tévéztem. Fogott egy pokrócot, gyengéden rám terítette. Félálomban csak azt éreztem, hogy lassú, meleg csókot nyom a homlokomra.

-Ó, szendvics!

-Basszus, gyerekek, ne ébresszétek már fel!

-De a szendvicseket megehetem?

Lassan kinyitottam a szemem, és Andy arcát találtam az enyémtől kb 10 centire. Én nagyon megijedtem, és szerintem ő is, mivel elesett a guggolásban.

-Wááá, te meg miért bámulod az arcom két centiről? - kérdeztem rekedten.

-Azt hallgattam, hogy horkolsz-e. - vonta meg a vállát. Én furán néztem rá.

-És?

-Nem. Nem horkolsz. -jelentette ki, mintha ez mindennapos megállapítás lenne.

-Andy... Mondtam, hogy nem horkol. -csóválta a fejét Patrick, aki abban a pillanatban lépett be a konyhából.

-Akkor ezeket megehetem?-kérdezte Joe, miközben besétált a reggeli szendvicseimmel a kezében.

-Persze.-legyintett Patrick.

-És felturbózhatom kicsit?

-Szolgáld ki magad.

-Kösz. -vigyorgott Joe.

-Szóval, khmm... izé... jól vagy? -kérdezte Andy aggódva.

-Hogy látszik?

-Őszintén? Borzalmasan nézel ki. -vonta meg a vállát.

-Kösz? - néztem rá furán.

-Gyerekek, ez a szilva jam mikori? -lépett be Joe a konyhából egy lekvárosüveggel a kezében.

-Öhm... fogalmam sincs. Szerintem inkább dobd ki. -tanácsoltam a kétes eredetű üveget vizslatva.

-Mindegy, megeszem, aztán majd lesz valami. - vonta meg Joe a vállát. Azt hittem, hogy viccel, vagy valami, de miután bejött a szendvicseivel, majdnem elhánytam magam. AZ eredetileg sonkás – sajtos szendvicseken most láttam lekvárt, mustárt, kovászos uborkát, sőt, rizst is.

-Te ezt tényleg megeszed? -kérdeztem fintorogva.

-Életem, ő Joe. Ez a kérdés komoly volt? -fordult felém Patrick felvonva a szemöldökét.

-Sziasztok! - köszönt az előszobából belépő Viki.

-Miről maradtunk le? -kérdezte Pete.

-Semmiről, hacsak nem voltál rá kíváncsi, Joe miket pakolt a szendvicseire.

-Passzolsz egyet nekem is? -telepedett le Viki a szőnyegre, Joe pedig adott neki egy szendvicset. -Fúj, ez... lekvár? És rizs? - vizsgálgatta Viki undorodva a „kreálmányt”. Joe büszkén bólintott -Én ezt meg nem eszem!

-Add nekem! - ült le Pete Viki mellé, aki fintorogva odaadta neki a szendvicset. Pete megszagolta, aztán óriásit harapott bele. -Hm... Nem rossz. - a társaság két nőnemű tagja, azaz Viki és én is leesett állal figyeltük, ahogy a két állat elpusztítja az undorító szendvicseket.

Nevettem, nagyon sokat. Ott voltam, a legfontosabb emberek között az életemben, akik ilyenkor is fel tudtak vidítani. Elindultam a gyógyulás útján. Rápillantottam Patrikre, aki büszkén nézett rám. Mosolyogva nekidöntöttem a fejem a mellkasának, ő pedig átölelt, közben a többiek hülyülését figyeltük.

Igen, sikerülni fog. Tudom, hogy ilyen barátok között menni fog. A segítségükkel fel tudok állni a padlóról. Ott lesz Patrick is, jelenleg az életem értelme, hogy mindenben támogasson, és segítsen.

Nem fogok egyedül maradni. Soha...