Just One Yesterday: 38., rész

38., rész - elkeseredve

Másnap reggel kopogásra ébredtünk. A hangra lassan kinyitottam a szemem, mellettem Patrick azonnal felkapta a fejét a székben. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de elég volt egy pillantás a kopár kórházi szoba fehérségére, és beugrott.

Patrick rám nézett, megsimította a karom, aztán felállt ajtót nyitni. Anya és apa léptek be, és meg sem próbálták titkolni, mennyire elkeseredettek. Leültek az ágyam szélére.

-Sajnáljuk, kicsim. Nagyon sajnáljuk. –suttogta anya. Sosem láttam még ilyennek. A szeme csillogott a ki nem csordult könnyektől, egyik keze az enyémet fogta, a másik apáéban keresett támaszt.

Így ültünk egy darabig. Szerintem senki sem mert megszólalni - mindenkinek új volt a helyzet, senki se tudta kezelni még. Odafordultam Patrickhez.

-Menj haza. Pihenj egy kicsit.

-Nem kell… bírom még. -tiltakozott egyből.

-Háromkor engednek ki. Elég, ha akkor visszajössz. Anya, meddig maradtok?-néztem anyára.

-Kettőkor indul a gépünk, tehát olyan egyig tudunk maradni...-mondta anya segítőkészen. Ő is látta Patricken, mennyire fáradt. Köszönettel néztem rá vissza.

-Azt az egy-két órát kibírom egyedül. Aludj egy kicsit. Három napja nem aludtál rendesen. - Patrick sóhajtott egyet. Végül engedett.

-Visszajövök egyre, mielőtt a szüleid elmennek, rendben?

-Kettő előtt meg ne lássalak!-próbáltam viccelődni, de ebben a szituációban nagyon abszurd volt.

-Egyre itt vagyok. - Nem tudtam elképzelni, mitől félt ennyire. Gépiesen bólintottam egyet. Felállt, gyengéd csókot nyomott a számra, majd nehezen kiment a teremből.

-Nagyon rendes ez a fiú.-jegyezte meg anya, miután Patrick becsukta az ajtót.

-Igen, nagyon... rendes. -lábadt könnybe a szemem.

-Jaj, Rita! Ne sírj! Semmi baj.-próbált apa csitítani.

-Nem ezt érdemli! Neki rendes életet kéne élnie! Mint minden 18 éves fiúnak: bulizni, zenélni, tanulni! Nem akarom, hogy ekkora felelősséget vállaljon miattam!

-Ez eszedbe se jusson! Saját akaratából választott téged. Ő eldöntötte, hogy igenis minden bonyodalomban melletted áll. Ez az ő döntése, nem a tiéd.-simította meg a vállamat anya.

-Ráadásul vállalnia kell a tettei következményeit!-fakadt ki apa. Nem tudtam elviselni, ha így beszél Patrickről.

-Mint látod, vállalja őket!-hirtelen elpárolgott minden keserűségem, és hirtelen düh vette át a helyét. Aztán szépen lassan lenyugodtam.

-Tudjuk. Ebben már teljesen biztosak vagyunk.-csillapított anya. Igaza volt, és ennek nagyon örültem. Nem tudtam volna elviselni, ha Patrickben kételkednem kellett volna.

Ő volt az egyetlen, aki mindig velem volt, és száz százalékig megbíztam benne. Olyan volt, mint amikor a kisgyerek fél, és a szüleivel megnyugszik. Mint amikor valaki vezet, és nyugodtan felgyorsít, mert tudja, hogy ott a fék. Mint amikor beleugrok a medencébe, mert tudom, hogy ott a víz, és majd megvéd a becsapódástól. Igen, Patrick olyan nekem, mint a víz. Ha ott van, nem félek ugrani.

Anyáékkal lementünk kávézni, segítettek összerakni a cuccaim, és valamennyire elterelték a figyelmem.

-Hogy fogtok innen egy óra alatt kikeveredni a reptérre, becsekkolni, és felkerülni a gépre?-kérdeztem dél körül, mert még akkor is lehetetlen lett volna, ha a reptért a szomszédban lett volna.

-Majd valahogy megoldjuk. -vágta rá apa.

-Nem, nem fogtok kiérni. De ha hamarabb indulnátok...

-Nem fogunk itt hagyni!

-Nem kell már vigyázni rám! Már jól vagyok. Vagy majd felhívom Patricket... - vetettem be az adu-ászt. Anyuék nyugodt lelkiismerettel hagytak volna itt, ha Patrick velem van.

-Kicsim, csak akkor megyünk el, ha biztosan jól vagy, és ha tényleg felhívod Patricket! - kötötte ki apa.

-Jól vagyok.-mondtam a legmeggyőzőbben.-És ígérem, felhívom Patricket. - daráltam. Nem akartam, hogy miattam maradjanak le a gépről. Már így is túl sok mindenről mondott le mindenki miattam.

-Rendben. Akkor megyünk! Hívjatok fel!-ölelt meg anya hosszan, aztán apa is. Összeszedelődzködtek, aztán elindultak, mert már így is késésben voltak.

Eszemben sem volt felhívni Patricket. Nem lett volna pofám felébreszteni, ha még csak fél órával hamarabb is. Úgy döntöttem, megvárom, hiszen már fél egy volt. Szépen, lassan összepakolásztam a maradék cuccomat is. Amikor készen voltam, megkíséreltem átöltözni egyedül és megnézni a sebet.

Bementem a kórtermem kis fürdőjébe, ami egy zuhanyzóból és egy csapból állt. A fehér csempéktől az egész olyan lett, mint valami rideg és barátságtalan műtő. A lámpák alig adtak fényt, ráadásul az egyik még ki is volt égve, tehát félhomály volt. Levettem a pólót, ami eddig rajtam volt, ott álltam egyszál cicanadrágban és melltartóban. A derekamon vastag gézkötés volt, egészen a csípőmtől a derekamig.

Könnybe lábadt a szemem. A varrat, ami arra fog emlékeztetni, hogy min mentem keresztül. Hogy mit vesztettem. Egy kisbabát. Egy életet.

Nem akartam látni a tükörképem. A falig hátráltam, az ujjaim a hideg csempének nyomódtak, és nem tudtam hátrébb menni. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a tövéig. Zokogtam, aztán már szinte üvöltöttem, és minél inkább abba akartam hagyni, annál inkább nem ment. Átöleltem a lábaim, és előre-hátra dülöngéltem. Ekkor fogtam fel igazán, mi történt velem. Pánikoltam, kapkodtam a levegőt, próbáltam valamibe kapaszkodni, de az ujjaim lecsúsztak a jéghideg csempéről. Lehunytam a szemem, belefúrtam az arcom a térdembe, és próbáltam nem megfulladni a sírástól.

Egyszer csak két meleg kéz fejtette le a karom görcsös szorítását a lábamról, majd felemelték az államat. Patrick guggolt előttem, arcán aggodalmas kifejezés.

-Hol vannak a szüleid? Miért vagy egyedül?-kérdezte halkan, majd úgy, ahogy voltam, magához ölelt. Pár pillanatig nem tudtam megszólalni, csak zokogva fúrtam bele a fejem abba a bordó pulcsiba, amit mindig is annyira szerettem. Éreztem a tusfürdője és az atershaweje ismerős illatát, és valahogy megnyugtatott az idegen környezetben. A hideg karjaimat simogatta - észre sem vettem, mennyire átfagytam. Amikor kicsit megnyugodtam, megszólaltam.

-Elmentek. A repülőhöz. Egy órája.-suttogtam.

-És miért nem hívtál? - kérdezte, közben pedig a könnyeimet törölgette az arcomról.

-Három napja nem alszol. Pihenned kellett.

-Te vagy az, akinek pihennie kell, nem emlékszel? Na gyere, menjünk haza. -állított fel a földről.

Felszedte a pólómat, segített még pakolászni, aztán papírmunka után haza is indulhattunk. Patrick természetesen kocsival volt.

Bepakolta azt a kevés holmit, amit behozattam vele, majd behuppant mellém a kocsiba.

-Soha többet nem akarok ide jönni, csak a kisfiunk vagy kislányunk születésekor.-jegyezte meg.

Hát igen. Amióta ismerjük egymást, a másik miatt akarva-akaratlanul nem egyszer fordultunk meg itt. Visszagondoltam azokra az időkre – azt hittem, bonyolult az életem. Hah.

Amikor megérkeztünk, pár pillanatig csak ültem a kocsiban. Hallgattam a külső zajokat – kopp, kopp. De jó. Tehát esik.

Patrick megsimította a kezem.

-Szálljunk ki, jó? - bólintottam egyet, majd kitápászkodtam a kocsiból. Vagyis igazából Patrick szedett ki a kocsiból, mert szokás szerint bénáztam, és most fájt is.

Patrick segítségével átöltöztem és leköltöztünk a nappaliba egy adag pokróccal, Patrick összekészített pár filmet – nagyon aranyos volt, még véletlenül se olyat, amiben gyerekek szerepelnek. Bár az olyan filmek, amikben nincsenek gyerekek, azok vagy horror, vagy akció, vagy valami nagyon perverz vígjáték, így sikerült megnéznünk... a Családi üzelmeket.

Alapjáraton végigröhögtük volna, de most nem volt szokásos a helyzet. Én szinte nem is néztem, csak Patrick mellett feküdve gondolkodtam. Patrick szintén nem a filmet nézte, hanem engem figyelt, amint a takarókba bugyolálva néztem előre.

-Ne csináld ezt. Kérlek. - fordult felém kétségbeesetten.

-Mit?

-Nem akarom, hogy ezt tedd. Ne zárkózz el! - fordult felém teljesen.

-Én... csak... nem ez kell neked. Hanem normális dolgok. Bulizás, meg a banda. Ilyen dolgok. Azok kellenek neked. - mondtam el egy szuszra, ami bántott. Lehajtottam a fejem, és vártam, hogy belátja, igazam van. Magához húzott, egészen közel, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

-Tudod, mire van szükségem? Rád. Ennyi. A többi nem érdekel. -mondta, és lassan a száját az enyémhez érintette. Hosszan, érzelmesen csókolt, majd kicsit eltolt magától, és kisimította a hajam az arcomból. -Az életem egyik értelmét elvesztettem már, nem akarom a másikat is! - nézett kétségbeesetten. Sosem akartam látni ezt rajta. Sosem akartam látni, hogy valami megviseli.

-Nem fogsz. Ígérem.

-Meg fogjuk együtt oldani, rendben? Szeretlek, és csak ez számít.-suttogta a fülembe. Egy ideig csendben feküdtünk, majd Patrick megszólalt.

-Igaza volt Pete-nek. Tényleg nyálasak vagyunk. - mondta, mire elnevettem magam. Negyedik napja először. Patrick elmosolyodott, majd a fejét a tv felé fordította.

-Patrick?

-Hm?

-Miről szól ez a film?

-Fogalmam sincs. Azt hittem, te tudod. - vonta fel a szemöldökét.

-Én nem.- ráztam meg nevetve a fejem.

-Nézzük elölről?

-Nézzük elölről. - vackoltam oda magam Patrick oldalához.