Just one yesterday: 33., rész

33., rész-a nagy bejelentés/gyümisali

Reggel Pat mellkasán ébredtem. Biztos elaludtam film közben. Finoman keltegetett.Apró puszikat nyomott a homlokomra, majd amikor látta, hogy ébredezek, rám mosolygott.
-Jó reggelt! Hogy aludtál?
-Nagyon jól-mondtam, és hatalmasat nyújtóztam.
-Csináljak kávét?
-Csinálsz nekem kávét? Szeretlek.-ugrattam, mire ő felnevetett. Ösztönösen én is elmosolyodtam, amikor meghallottam azt a nevetést, amit annyira szeretek.
Legnagyobb bánatomra arrébb rakott, és lement a konyhába. Egyedül unatkoztam, ezért összefogtam a hajam, és lesettenkedtem utána a konyhába. Büszke voltam magamra, amiért ilyen halkan osontam. Patrick háttal állt nekem, és a kávét csinálta. Én mögé lopakodtam, mint valami kommandós, és egy harcikiáltás mellett nekilendültem, és ráugrottam a hátára. Csak arra nem számítottam, hogy ő fel lesz készülve az érkezésemre, és megfordul. Ugyanis ez történt, megfordult, és a karjába kapott, én pedig csalódottan a vállára csaptam, majd összefogtam magam előtt a kezem.
-Nem ér! Honnan tudtad, hogy jövök?-kérdeztem szomorúan.
-Nem vagy te olyan csendes, mint hiszed. És a csatakiáltás is segített.-mondta, a durcázásomon nevetve.
-Ajj. Pedig olyan jól elterveztem, hogy mit fogsz szenvedni, hogy leszedj a hátadról.-mondtam, mire ő egy bocs-ez-van vállrándítással elrendezte a dolgot.-Na. Most már letehetsz.-mondtam nagylelkűen.
-Nem.-felelte egyszerűen. Átdobott a válla felett, így én fejjel lefelé láttam a világot. Vagyis ez esetben a hátát. Két kézzel csapkodtam, és kalimpáltam a lábammal.
-Tegyél le! Készülnöm keeeell!-kértem. Ő elindult velem az emeletre, két kézzel megfogta a derekam, és ledobott az ágyra.
-Tényleg felszedtél pár kilót.-mondta röhögve, én pedig megdobtam az első tárggyal, ami a kezem ügyébe került. Ez esetben egy párnával.
-Hülye!-mondtam nevetve, ő pedig szintén nevetve kiment a szobából, mielőtt tovább dobáltam volna.
Elkezdtem készülődni (közben megkaptam a kávém is). Amikor szóltam Patnek, hogy öt perc múlva kész vagyok, ő akkor kezdett el készülődni. És felháborító, hogy mégy így is hamarabb kész lett mint én(!).
Elindultunk a rendelőbe, ahol nem kellett sokat várnunk. Amikor szólítottak, magam után húztam Patet, aki szerintem iszonyatosan szenvedett egyedüli férfiként a rendelőben. Beléptünk a vizsgálóba, ami két részre volt osztva egy függönnyel. Leültünk a doktornővel szemben, aki egy erős negyvenes éveiben járó, kedves, szőke hajú nő volt. Leültetett minket, kedvesen tájékoztatott, aztán átmentünk az ultrahanghoz. Ott bekente valami zselével a hasam, és hümmögve nézte a monitort, miközben egy izét húzogatott a hasamon. Izét. na mindegy.
Én tiszta ideges voltam, még az sem segített, hogy Pat végig fogta a kezemet, és nyugtatóan simogatta. Végül letörölhettem a zselét, és a doktornő elmosolyodott.
-Miss Szalay, nem kétséges, ön terhes.-közölte a hírt. Még magyarázott, de én nem tudtam rá figyelni. Kitámolyogtam az előtérbe, és leültem egy padra. Pat az ölébe kapott, és a hasamat kezdte puszilgatni. Nagyon boldognak tűnt.
-Apa leszek... Ez..Szeretlek.
-Szeretlek.-mondtam én is, mire megcsókolt. Az érzések csak kavarogtak bennem, és nem is tudtam, mit is érzek pontosan.
Öröm? Mindenképp. Kétség? Talán. Félelem? Nem.
-Mondjuk el a többieknek?-kérdezte.
-Mondjuk.-mosolyodtam el.

Elindultunk Petehez, ahol a többiek már mind ott voltak, ezért eléjük álltunk. Ők idegesen néztek ránk, mert csak annyit mondtunk el nekik, hogy nagyon fontos dologról van szó.
-Van egy bejelenteni valónk.-kezdtem, és ránéztem Patre. Ő megszorította a kezem, és rám mosolygott. A többiek feszülten figyeltek, kivéve Vikit, aki mosolyogva dőlt hátra Pete ölében.
-Szóval... az a helyzet...-roncsolta Pat a többiek idegeit-hogy... szóval, na. Rita, úgy tűnik, terhes.-mondta ki, mire a többiek ledöbbentek, majd egyszerre borultak a nyakunkba.
-Ember... családos lettél! -mondta Pete, és megveregette Pat vállát.
-Ja. Durva.-helyeselt vadul Joe.
-Erre igyunk!-mondta Andy, és a fiúk eldöntötték, hogy erre pezsgő kell, és elindultak pezsgőt szerezni. Minket Vikivel nem annyira izgatott a téma, ezért mi fent maradtunk a lakásban.
-Szóval... mi volt Adammel?-kérdezte hirtelen. Uhh.
-Hát, jól. Vagyis... igazából megtámadott...-sütöttem le a szemem. Jól tettem, ugyanis a következő pillanatban Viki ordítani kezdett.
-Mi van?! MEGTÁMADOTT??!! Hányszor, de hányszor mondtam, hogy nem normális? Hányszor? És sose hallgattál rám!-fel-alá járkált, majd egy kis csönd után kicsivel nyugodtabban szólalt meg.-És mi történt?
-Patrick ott volt.
-Akkor jó.-bólintott.
Ebben a pillanatban beléptek a srácok az ajtón.
-Megjöttünk!-mutatta fel Andy a pezsgősüvegeket. Vettek nekem köjökpezsgőt! De aranyosak!
Felálltunk a nappaliban, kitöltöttük a pezsgőket (haha, az enyém almás!), és miután kiörömködtem magam abban, hogy nem szőlős kölyökpezsgőt kaptam, körbeálltunk.
-Szóval, akkor igyunk Ritáékra, és ha fiú lesz, a kis Pete Stumpra!-emelte Pete magasra a pezsgős poharát. Szép beszéd volt, vagy mi.
-Álmodozz.-mondta Pat a koccintás után.
-Most miért? Alap, hogy Peter lesz. Akkor már csak jó fej lehet.-jelentette ki, mire csak szemforgatás volt a válasz. Perceken belül parázs vita alakult ki arról, hogy hogy fogjuk hívni a fiunkat/lányunkat (?), és ezzel csak az volt a baj, hogy nekünk nem nagyon volt beleszólásunk.
-Mondom én, hogy Andy lesz!-bizonygatta percek óta a fent nevezett egyed.
-Na és ugyan miért?-kérdezte Pete.
-Mert..csak.-közölte a szerinte logikus magyarázatot Andy.
-Bocsi, de nekünk nincs beleszólásunk?-kérdeztem hitetlenkedve Patre nézve.
-Nem, ti csak a szülei vagytok.-legyintett Joe.
-És ha lány lesz?-kérdeztem, felvonva a szemöldököm. Azt hittem, megfogtam őket. Azt hittem.
-Akkor...Peterina!-vázolta a nagyszerű tervét Pete, az egésznek az értelmi szerzője (mint mindennek, természetesen), mire a homlokomra csaptam.
Összességében az egész estét végigröhögtem,a nevetségesnél nevetségesebb jövőképeken, amiket a fiúk kreáltak. Későn indultunk el hozzánk kettesben Pattel (Viki Petenél maradt).

Amikor hazaértünk, én egyből lezuhanyoztam, és bedőltem Pat mellé az ágyba, aki a hátán feküdt. Amikor hason fekve, a hajamat kifújva az arcomból beestem mellé, megsimította a hátam. Aztán felállt, gondolom el akart menni zuhanyozni, de nem sokáig jutott.
-Khm.-krákogtam egy nem túl diszkrétet, a tudomására adva, hogy nem "csak egy sima hátsimogatást" érdemlek. Ő mosolyogva visszafordult, lehajolt hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra.-Komolyan, ennyi?-kérdeztem tettetett felháborodással. Vagy nem tettetettel. Na, mindegy.
Ő nevetve ledobta a cuccait egy székre, én felültem, ő a derekamnál fogva magához húzott, és hosszan megcsókolt.
-Siess.-mondtam, amikor levegőhöz jutottam. Ő kajánul rám vigyorgott, én pedig a szememet forgattam.-Nem azért.-szóltam utána unottan.
Én a tévét bámultam, amikor ő belépett a szobába egy alsóban és egy egyszerű szürke pamutpólóban, vizes hajjal...Azt hiszem, kicsit sokat időzött rajta a tekintetem.Bedőlt mellém az ágyba, és rám nézett. Én még mindig kicsit sokkos állapotban néztem az arcába.
-Film?
-Film.
Hatalmas mosollyal az arcomon fészkeltem be magam a karjába.

A film vége felé megéheztem.
-Pat. Ébren vagy?
-Most már igen.
-Bocsi.
-Semmi baj. Örülök, hogy nekem szólsz először, ha valami van.
-Áh, semmi.
-Mondd nyugodtan.-mondta olyan kedvesen, hogy a félhomályban önkéntelenül is elmosolyodtam.
-Éhes vagyok.
-Mit szeretnél enni?
-Hát, ha már így kérdezed... gyümisalit.
-Gyümisalit?-kérdezte furán.
-Gyümisalit.-bólogattam.-Ú, ha esetleg van olyan, amiben nincs szőlő...
-Jó.-mondta, és felállt. Elkezdett öltözni, és amikor kész lett, nyomott egy puszit a számra.-Nemsokára jövök. Sietek.-mondta mosolyogva.
-Jójó.-mondtam.
Miután elment, én unatkozni kezdtem, ezért tévéztem. Jóbarátokat néztem, és persze bealudtam.
Amikor megjött, gondolom, nem akart felébreszteni, ezért csak egy puszit nyomott a fejemre, de én felébredtem.
-Szia!-nyújtózkodtam. Ő mosolyogva felmutatta a műanyag dobozt.
-Ha most nem eszed meg, berakom a hűtőbe.
-Dehogynem eszem meg.-keltem fel.-Köszönöm.-lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Aztán mentem volna enni a salim, de Pat visszahúzott. Beharapta a száját, én pedig arra számítottam, hogy valami romantikusat fog mondani.
-Ugye ezt nem gyakran fogod eljátszani?-elnevettem magam. Láttam rajta, hogy mindjárt ő is mosolyog.
-Ezt nem ígérhetem. És azt hittem, valami romantikusat mondasz.-biggyesztettem le a szám.
-Mondjak valami romantikusat?
-Igen.
-Te vagy az egyetlen lány, akiért éjjel kettőkor veszekedek egy eladóval, hogy keressen szőlő nélküli gyümölcssalátát.
-Hű.-néztem "meghatódva" a szemembe.-Ez tényleg romantikus volt.-bólogattam.
Ágyba hozta (!) a salimat, én pedig elhelyezkedtem az ölében, és eszegettem.
-Hogy tudsz te hajnali kettőkor mézes gyümölcssalátát enni?-kérdezte furán, mire én megvontam a vállam. Miután megvacsoráztam, vagy megreggeliztem, Pat mellkasára dőltem, és az összekulcsolt kezeinket néztem.
-Pat?
-Hm?
-Tényleg veszekedtél egy eladóval miattam?
Ő elnevette magát.
-Tényleg. Azt mondta, hogy senkinek sincs ilyen hülye igénye. Aztán elmondtam, hogy a terhes barátnőmnek lesz, mire egyetértően bólogatni kezdett, és sok szerencsét kívánt.-mondta homlokráncolva.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Viszont aludj késő van. Szeretlek.-mondta, és puszit nyomott a hajamra.
-Szeretlek...-ásítottam, mielőtt elaludtam volna.

Just one yesterday: 32., rész

32., rész-félelmek

Reggel idegesen keltem fel, ami szerintem érthető is. Féltem ettől a találkozástól. Egyrészt, féltem Patrick reakciójától, mind rám, mind a mondandómra nézve. Másodszor, féltem magamtól is.Féltem a saját reakciómtól, amit ő válthat ki belőlem. Nem akartam kikelni az ágyból, de muszáj volt, így hát lebotorkáltam a konyhába, csináltam magamnak egy kávét, de mire kész lett, már nem is kívántam. Mindegy, majd odaadom Vikinek. Igazam lett, negyed óra múlva megjelent a lépcsőn, iszonyatosan álmos fejjel. Említettem már, hogy nem egy koránkelő típus? Boldogan elfogadta a kávét, és leült velem szembe.
-Mikor...?-kérdezte óvatosan. Rögtön tudtam, mire gondol.
-Tízre megyek.-mondtam, mire ő bólintott egyet.
-Adam?
-Még nem beszéltem vele. -mondtam, és felmentem készülődni, meg sem várva a válaszát.
  Fél tízkor nehéz szívvel indultam el. Az úton zenét hallgattam, és gondolkoztam. Tulajdonképpen mit is fogok mondani? Mit akarok én? Még be sem fejeztem az iskolát! Egy hónap múlva töltöm a tizennyolcat. Jóformán még gyerek vagyok! Mit csinálnék én egy gyerekkel? Ha Patrick elküldene, mit csinálnék? Ezeken gondolkoztam, és egyre jobban kétségbe estem, amikor odaértem a parkba, leültem egy padra, és vártam, mivel tíz perccel korábban érkeztem meg. Legalább van egy kis időm gondolkodni. Persze. Meg ahogy azt elképzeltem. Körülbelül két perc múlva Patrick is megjött, mintha csak megérezte volna, hogy én is korábban jövök. Vagy csak neki is gondolkodnia kellett.
-Szia!-szólt, felrázva a gondolataimból. Felálltam, ránéztem, és elállt a lélegzetem. A hasam liftezni kezdett, és félő volt, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Nem arról volt szó, hogy megváltozott volna. Nem. Pont ez az. Olyan volt, mint mindig, bár nem volt hideg, ő hosszú fekete nadrágban volt, hozzá egy pólóval, és a kék ingjével, amit annyira szerettem, és természetesen a kalap és a szemüveg sem maradhatott el.
Nem arról volt szó, hogy milyen jól néz ki, bár szerintem tökéletes volt, mint mindig. Hanem arról, hogy sokkal jobban hiányzott, mint hittem volna. Egyből lelkiismeret-furdalásom lett, hiszen én Adammel vagyok. Csak éppen most próbálom elmondani a volt barátomnak, hogy terhes vagyok, méghozzá tőle, még mindig szeretem, és legszívesebben ráugranék, rákulcsolnám a lábam, és nem engedném el. Persze az utolsó kettőről kizárt, hogy beszélhessek neki. Az elsőről a fent nevezett okok miatt (Adam), a másodikról pedig, mert szimplán hülyének nézne.  Bár, így végiggondolva, valószínűleg én is hülyének nézném magam. Hm. Van benne valami.
Sírni akartam a boldogságtól, mert újra itt van, a dühtől, mert elveszítettem, és a bűntudattól, mert ezt nem iránta kellene éreznem. Hanem a barátom iránt, aki semmit sem tud ezekről a dolgokról. Huppsz. Ezért nem mertem semmit mondani, mert elszóltam volna magam, csak egy halk "sziára" futotta.
-Szia.-inkább tűnt nyávogásnak, mint köszönésnek, de mindegy.
-Miről akarsz beszélni?-kérdezte hűvösen. Jaj, ne. Utálom, amikor ilyen érdektelen. Idegesít, hogy nem tehetek ellene semmit. És ő ezt pontosan tudja.
-Menjünk el valamerre.-mondtam, és én is megpróbáltam hűvösnek mutatkozni. Hát, sikerült, ahogy sikerült. ő vonakodva bólintott egyet.
Elsétáltunik egy közeli kávézóhoz, ami kongott az ürességtől, és leültünk az egyik legtávolabbi asztalhoz. Párnázott padok voltak az asztalok körül, ami okozott egy kis zavart. Ő leült az egyik kanyargós pad közepére, én pedig hezitáltam, hogy mit csináljak. Üljek le mellé, vagy üljek vele szembe? Deja vú érzésem támadt. Mintha ezt egyszer már eljátszottuk volna valamikor, valahol. Dühösen leültem mellé. Hát, most el kell viselnie, nem érdekel, hogy szeretné-e. Ez van.
Pár perc múlva egy fiatal felszolgáló lány jött felvenni a rendelésünket. Kértünk egy-egy kávét, és amikor elment, Patrick felém fordult.
-Igen?-kérdezte ugyanolyan hűvös stílusban. Tudja, hogy ezzel iszonyatosan fel tud idegesíteni. Francba.
-Figyelj, ezt most komolyan kell megbeszélnünk. Tegyünk félre mindent. Ez sokkal fontosabb, mint a kettőnk dolga... És, ne borulj ki... még nem... nem biztos. De szerintem igen.-habogtam össze-vissza. Igen, ennyit a hűvös stílusról. Ajj. Patrick sokkal jobban csinálja. Úgy tűnt, most neki sem megy annyira, mert őszinte érdeklődést láttam az arcán, idegességgel vegyülve. Fogalmam sincs, mit gondolhatott, ilyen felvezetés után szerintem minimum egy olyan kaliberű dologra számíthatott, mint hogy bejelentem, a Föld hamarosan megsemmisül.
-Mi az?-kérdezte félve.
-Szóval... az a helyzet, hogy... terhes vagyok.-mondtam ki hirtelen, és vártam a reakcióját. Ő csak ült, és nem szólalt meg, így folytattam.-Holnap megyek orvoshoz, és szeretném, ha elkísérnél. -rágtam a szám szélét.
-És biztos, hogy tőlem? Adam?-honnan tudott Adamről? Kitől? Ohó. Pete. Hát persze. Megbízható forrásai vannak. Behúzta a nyakát, amikor rájött, hogy elárulta magát. Én nem törődtem vele, csak megráztam a fejem.
-Nem hiszem. Akkor még nem tudnám.-mondtam lesütött szemmel. Ő még mindig csak ült, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
-Azt mondod... hogy lehet, hogy... apa... apa leszek?-kérdezte halkan.
-Igen.-mondtam még mindig szemlesütve. Ő közelebb csúszott hozzám, és szorosan megölelt.  A hirtelen mozdulatra nem tudtam mit reagálni, ezért csak hagytam, hogy öleljen. -Meg kellene beszélnünk, hogy mi lesz.-próbáltam rátérni a dolog fájdalmas részére. Patrick arca elsötétült.
-Én...mindenben mellettetek-kezdte volna, de én félbeszakítottam.
-Patrick. 18 leszek. Be sem tudnám fejezni az iskolát. És én... nem ezt akartam, érted?-az arcomon legördült a első könnycsepp. Épp nyitotta volna a száját, de én belefolytottam a szót.-Nem így. Nem ekkor. Nem ilyen körülmények között. -mondtam halkan. Ő a mondanivalómat próbálta emészteni, és egy kis idő múlva megszólalt.
-Én... megértem, hogy nem most, és nem tőlem...-itt nagyon ideges lettem.
-Szerinted elmondtam volna, ha nem tőled szeretném? Rosszul döntöttem. Igen. Minden nap szenvedek is miatta. Mert elvesztettelek. Mert rossz fiúval vagyok. Adam rendes. De ő nem te. Vele nem tudok olyan őszintén beszélni. Vele nem tudok úgy nevetni. -ő csak ült, és úgy tűnt, sok volt neki ez egyszerre. Kihasználva ezt folytattam, amíg volt bátorságom. -Minden egyes percét utáltam ennek a nyárnak. Utálom, hogy nem tudtalak bemutatni a szüleimnek. Utálom, hogy reggelente nem melletted ébredek. Hogy még mindig téged szeretlek, te idióta, fogd fel!-ordítottam az arcába, kicsit elfeledkezve arról, hogy egy kávézóban vagyunk. Remegtem a dühtől és a zokogástól. A pincérnő furán nézett ránk, de nem érdekelt. Kihozta a kávét, én csendesen kavargattam, és nem mertem Patrick szemébe nézni.  Dühösen letöröltem a könnyeket az arcomról.
-Sajnálom, hogy így letámadtalak. Tudomásul kell vennem, ha valaki...-nem tudtam befejezni a mondatomat, mert félbeszakítottak. Patrick átölelte a derekamat, és magához húzva megcsókolt. Először nagyon meglepődtem, de aztán rákulcsoltam a kezem a nyakára, és szorosan magamhoz öleltem. Nem érdekelt minket semmi, körülöttünk akár le is bonthatták volna a kávézót. Nekem most csak ő létezett. Megint itt van nekem. És nem érdekelt semmi. Se Adam, se a következmények, semmi.
-Szeretlek.-suttogta az arcomba, miután kicsit elszakadtunk egymástól.
-Szeretlek.-mondtam én is, majd egy kis idő múlva újra megszólaltam.-Annyira sajnálom. Hülye voltam. Soha...
-Már nem számít.-mondta, és letörölte a könnyeket az arcomról.
-Én... félek. Adam... én veled...
-Együtt megoldjuk. -mondta, és rám mosolygott.-És... miből gondolod, hogy...?-elmondtam neki az pici dudort, a rosszulléteket, és a többit.
Kicsit eltolt magától, óvatosan hozzáért a hasamhoz, a szemembe nézett, és halkan elnevette magát. Én mosolyogva néztem.
-Nem hittem, hogy így fogsz reagálni.-mondtam.
-Ez... a legcsodálatosabb dolog, amit mondhattál. -nézett mélyen a szemembe.
-Beszélnem kell Adammel.-mondtam sóhajtva. -Egyedül nem merek.
-Ott leszek veled, ha szeretnéd.-mondta, engem pedig melegség öntött el. Mindig tudja, mire van szükségem. Sokszor jobban, mint én magam. Ezt hívják vajon szerelemnek?
-Köszönöm.-ő magához ölelt, én pedig ráhajtottam a fejem a mellkasára. Hirtelen felkaptam a fejem.-A többiek is a városban vannak?
-Igen. Találkozzunk velük?-kérdezte mosolyogva.
-Jó lenne. Viszont... a terhességről még nem szeretnék nekik beszélni... Ne kiabáljuk el, lehet, hogy csak kövér vagyok.-mondtam, mire elnevette magát.
-Nem fogják látni a hasad?
-Bő tunika előnyei.-mondtam, mire ő bólintott.
-Eszembe jutott valami. Most visszakapják a sok szivatást.-vigyorodott el.
-Ajjaj. Mit tervezel?-kérdeztem nevetve.
Fél órán belül elindultunk Pete-ékhez, akik úgy tudták, hogy Pat egyedül megy. Amikor felértünk, és Pat besétált, hallottam, ahogy bejelenti, hogy be szeretné mutatni az új barátnőjét. Ekkor vigyorogva vettem tudomásul, hogy erre síri csend a válasz.
-Gyere csak be!-kiáltott ki, én pedig besétáltam. Azok a fejek, amiket akkor láttam, leírhatatlanok. Olyan döbbenet volt rajtuk, hogy Pattel azonnal nevetni kezdtünk. Joe döbbenten forgatta a fejét, Andy csak pislogott, Pete kikerekedett szemmel nézett, Viki pedig mosolygott. A kezdeti sokk után Joe szólalt meg legelőször.
-Basszus, tényleg azt hittük, hogy valami csajt hozol ide...
-Akkor most... nincs új barátnő?-kérdezte Andy.
-Új nincs.-mondta Pat, és rám mosolygott.
-Várjunk. Rita nem valami Adammel jár?-zavarodott össze Joe, én pedig a számba haraptam. Pat lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta.
-Mi az, a kis Ricky foglalt csajjal kavar?-röhögött fel Pete.
-Hülye.-mondtam reflexből, amire Pete csak még jobban röhögött.
-Gratulálunk.-mondta Viki mosolyogva, és látszott rajta, hogy örül nekünk. (Vagy annak örül, hogy Adam nemsokára lapátra lesz téve. MIndkét lehetőség igaz lehet. Hm. )
-Köszönjük.-mondtuk egyszerre Patrickkel, és összenevettünk.
-Ne, ezek megint kezdik a nyáladzást.-mondta Andy az arcára csapva.
-Hát legalább nem kell többet Patrick nyavalygását hallgatnunk.-vigyorgott Joe, amire Pat részéről csak szemforgatás volt a válasz, a többiek pedig felnevettek.
-Nyavalyogtál?-kérdeztem mosolyogva felé fordulva.
-Ha tudnád mennyit...-legyintett Joe színpadiasan.
-Szerintem lassan menjünk.-kelt fel hirtelen Pat, mire elnevettem magam.
-Egyébként lassan tényleg mennünk kéne.-vetettem jelentőségteljes pillantást Patrickre, aki bólintott egyet.-Nekünk  van egy kis dolgunk, úgyhogy megyünk...-mondtam a többieknek.
-Dolgotok van. Értjük mi.-bólogatott Andy, mire tarkóncsaptam. (Tényleg tarkónycsaptam? Úgy látszik, mostanában sokat voltam Vikivel.)
Elköszöntünk, és kézenfogva elindultunk hozzánk.
-Tényleg nyavalyogál?-kérdeztem hirtelen Pat felé fordulva, ő pedig elnevette magát.
-Ha azt nyavalygásnak nevezhetjük, hogy kicsit... agresszív voltam, akkor igen.-húzta el a száját. De aranyos! Önelégült vigyorral a képemen sétáltam tovább, és csak reméltem, hogy nem néz hülyének miatta. Bár ha eddig elviselte a hülyeségeimet, valószínűleg ezek után is el fogja. Valószínűleg.
 Amikor a házunk elé érkeztünk, láttam, hogy fent ég a villany. Tehát Adam megérkezett. Nagyot sóhajtottam, majd beléptünk a házba.
-Menjek fel, vagy elég, ha itt megvárlak?-kérdezte Pat, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre, amitől egyébként megremegett a térdem.
-Maradj csak itt. Elintézem.-mondtam, és nehezen elindultam fel. A szobámba érve az ágyon találtam Adamet, aki éppen valami filmet nézett, és amikor meglátta, hogy megérkezek, felkapta a fejét.
-Hol voltál?-kérdezte (kicsit) számonkérően. Vajon mindig is ilyen volt velem, és csak én nem vettem észre? Vajon Viki nem véletlen mondogatta? Lehet.
-Neked is szia. Dolgom volt.-mondtam, és leültem az ágy szélére.-Beszélnünk kell.-mondtam halkan, ő pedig bólintott egyet, és kikapcsolta a tévét. És akkor elkezdtem mondani.
-Nem a te hibád, és sajnálom. Nem kellett volna belerángassalak. Én... nem lehet folytatnunk.-mondtam ki nehezen. -Túl... bonyolult, és tényleg iszonyatosan sajnálom. Tényleg.-néztem a szemébe.
-Ezt ugye nem mondod komolyan?-nézett fel Adam idegesen, majd egy kis csend után újra megszólalt.-Egyébként, tudom, hogy terhes vagy.-mondta, nem kis éllel a hangjában
-Mi?-döbbentem le teljesen.
-Szerinted vak vagyok?-kérdezte gúnyosan.
-De... még nem biztos.-rágtam a szám szélét.
-Még nem biztos. -ismételte meg Adam, és bólintott egyet. -Nem az enyém, ugye?-kérdezte, félve a választól, mire én megráztam a fejem. Ő idegesen kifújta a levegőt, majd rám nézett.
-De attól még nem kell együtt lenned azzal a... Én felnevelném. Veled.
-Nem csak erről van szó. Én... Patricket... őt... szeretem.-mondtam elcsukló hangon.
-Ezt nem hiszem el.-rázta a fejét Adam.-Ennyi idő alatt... végig átvertél!-üvöltött. Láttam rajta, hogy most borult el az agya.
-Sajnálom.-mondtam remegő hangon. Ő felpattant, én pedig ösztönösen a fal felé kezdtem hátrálni. Hátratettem a kezem, hogy meddig, mehetek, és már a falnál voltam, de ő csak jött.
-Szerinted mire megyek a sajnálatoddal?!-ordított, megfogta a vállam, és nekilökött a falnak, olyan erővel, hogy elvágódtam.
-Ne csináld! Kérlek!-kértem sírva. Iszonyatosan fájt, ahogy nekivágott a falnak, és az is, hogy utána felrántott a földről, és újra megtette.
De hirtelen Adam hátraesett, én pdig újra lerogytam a fal tövébe. Egy pillanat múlva megláttam az esése okát. Patrick a pólójánál fogva odaszorította Adamet a falhoz, és eltorzult arccal üvöltözött vele.
-Ha még egyszer meglátom, hogy kezet emelsz rá, én esküszöm...-ordította, Adam arcán pedig nem kis félelem látszott. Patrick ilyesztő volt. Olyan dühös volt, amilyennek még sosem láttam. Nem ő volt.
-Patrick! Hagyd!-mondtam, mert attól féltem, hogy olyat tesz, amit megbánna. Ő rám nézett, majd vissza Adamre. A két nézés között hatalmas kölünbség volt. Pár pillanat múlva elengedte, de még mindig közel állt hozzá. Adam tágra nyílt szemekkel nézett rá. Bár Patrick alacsonyabb, ebben az állapotban ez nem sokat segített Adamnek.
-Még egyszer meghallom. Még egyszer... -mondta halkan, és arrébb állt. Adam azonnal kislisszolt a házból. Patrick odatérdelt mellém.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Persze.-mosolyogtam a legmeggyőzőbben. Egyébként iszonyatosan fájt a bokám, amire ráestem, de nem akartam hisztizni.-Köszönöm.-mondtam mélyen a szemébe nézve.
-Soha többet nem hagyom, hogy valaki bántson, érted?-mondta, és a két keze közé fogta az arcomat. Előrehajolva finom puszit nyomtam a szájára. Pár pillanat múlva megszólalt.
-Nézzünk egy filmet, jó? Holnap fontos dolgunk lesz.-mondta, én pedig mosolyogva bólintottam. Egyszerűen imádom, hogy ilyen figyelmes.
Választottunk egy vígjátékot, mondjuk sok jelentőssége nem volt, csak az volt a fontos, hogy itt volt nekem. Én Pat mellkasáról néztem a filmet, félig rajta feküdtem, ő pedig az egyik kezét a nyakam alá tette, a másikkal pedig átölelt. (Igen, itt van velem! Vele alszok el, megint!!) Boldogan csuktam le a szemem, mert tudtam, hogy reggel is itt lesz mellettem...

Közvélemény-kutatás! :)

Sziasztok! Mielőtt új rész lenne, szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket kommentben a következő dolgokról:
-Team Adam vagy team Pat?
-Miért?
-Mi a véleményetek Rita döntéseiről?
-Szerintetek mi fog történni? (bennfenteseknek nem szól a kérdés ;) )

Esetleg ha valami ötletetek van a bloggal kapcsolatban, azokat is várom! :)

Kommentben várom a válaszokat :) :*
Addig is hallgassatok egy kis zenét:

Just one yesterday: 31., rész

31., rész-MI?!

Az elkövetkező hetek nagyon gyorsan teltek, nem mintha felgyorsult volna az idő, csak az egyik dolog után gyorsan jött a másik. Adammel járni kezdtünk, és szépen haladt a kapcsolatunk. Nyár közepe volt. Viki még mindig nem bírta Adamet. Dehogy is. A "nem bírta" enyhe kifejezés, mondhatni utálta. Igen, ez a jó szó. Utálta. Nem szerette, amikor nálunk volt, és ha tehette, nem jött velünk sehova. Eleinte sokat veszekedtünk a csípős beszólásai miatt, de végül azok is abbamaradtak, mintha levegőnek nézte volna Adamet. Igazából olyan volt, mintha belefáradt volna a harcba, és visszavonult volna, aminek örültem, mert legalább nem volt feszültség.
A nyaram nagyon jól telt. Főleg Vikivel és Adammel voltam, koncertre mentünk, enni, vagy csak úgy sétálni, de voltak olyan napok, amikor egyszerűen csak lustálkodtunk, bár ezt inkább Adammel tettem, ha nálunk aludt. Az ilyen napokon általában nagyon meleg volt, ezért a hűvös szobában fagyit eszegettünk és filmeztünk. Ezeket a napokat is szerettem.
De a legfontosabb az volt, hogy valamilyen szinten elfelejtettem Patricket. Néha viszont rá gondoltam, és ilyenkor mardosó bűntudatot éreztem, amiért Adam odavan értem, és én még is Patre gondolok, ezért inkább mindig gyorsan elhessegettem a gondolatokat. Természetesen így könnyebb volt, hogy nem láttam, kicsit tartottam is az ősztől, amikor ismét minden nap látni fogom, de minél több időt töltöttem el Adammel, annál inkább halványult el bennem ez az érzés.
Éppen egy ilyen lustálkodós reggelen keltem fel, iszonyatos hányingerre, és rögtön rohantam a vécére, ahol nem részletezném, mit csináltam. Adam pár pillanat múlva bekopogott.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Nem.-mondtam meg őszintén.
-Várj bemegyek.-mondta.
-Ne gyere be! Tiszta undorító.-mondtam.
-Nem baj.-mondta, és tényleg bejött. Szuper, már hányni is lát.
-Mi a baj?-ült le mellém a földre.
-Nem tudom.-mondtam.
-Valami nem jót ettél, vagy...?
-Nem tudom. Kérlek idehívod Vikit? Ő tud segíteni.-mondtam félve.
-Persze.-mondta, megsimította a vállam, és lesietett a lépcsőn. Amíg nem volt a közelemben senki, megpróbáltam kicsit összeszedni magam, bár nem volt rá sok ídőm, mivel Viki fél perc múlva futva rontott be a fürdőszobába.
-Mi történt?-kérdezte.
-Hát... az a helyzet, hogy pár napja késik... és nagyon rosszul vagyok.-mondtam idegesen. Viki tágra nyílt szemmel nézett rám, majd halkan megkérdezte:
-És... szerinted Adam..
-Nem hiszem...-fogtam a fejem.
-Szerintem kellene beszélned Pattel is. Három nap múlva jönnek haza... tudnia kell, ha esetleg...-mondta.
-Tudom...-bólogattam. -Ma felhívom.-néztem fájdalmasan.
-Figyelj, csaj hogy tudd. Én melletted állok, bármi történik.-mondta Viki, bár ezt anélkül is tudtam, hogy mondta volna.
-De még semmi sem biztos.-mondtam.
-Jó, csak hogy tudd.
-Köszönöm.
Ezek után Adam jött be hozzám.
-Jobban vagy?-kérdezte aggódva.
-Igen. Biztos csak valami rosszat ettem..-mondtam. Utáltam, hogy hazudnom kellett neki, de amíg nem tudtam semmi biztosat, nem akartam neki elmondani. Ezek után ha más ott voltam, lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magam valamennyire. Fél óra múlva vizes hajjal huppantam le Adam mellé az ágyra. Ő magához húzott, és mélyen a szemembe nézett.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Semmi.-mondtam egy álmosollyal. Mostanában nagyon jól megy. Adamnek aznap szerencsére el kellett mennie valahova, ezért nyugodtan tudtam Patrickkel beszélni. Nehezen, de elszántam magam, és felhívtam. Reméltem, hogy nem veszi fel, de nem lett szerencsém, kb három csengés után felvette.
-Haló-szólt bele.
-Szia Patrick... -mondtam halkan.
-Szia.-mondta színtelen hangon.
-Figyelj, beszélnünk kell...-mondtam, előre félve a választól.
-Miért kéne beszélnünk? -kérdezte.-Miről kellene még nekünk beszélnünk?-kérdezte kicsit dühösen. Igen, megérdemlem.
-Nagyon fontos.-mondtam.
-Rita, mi olyan amiről nekünk beszélnünk kellene?! Miért nem tudsz végre békén hagyni?-kérdezte. Előtörtek belőlem a dolgok. Megint úgy éreztem magam, mint lassan három hónapja, amikor hatalmasat hibáztam. Megint sírni lett volna kedvem.
-Kérlek, Patrick, ezt nem telefonon kellene megbeszélnünk... ez tényleg komoly dolog, és nem rólam van szó...-mondtam. Sóhajtott egyet, majd megszólalt.
-Jó. Mikor akarsz találkozni?
-Holnap jó lenne. 10-kor, a parkban?-kérdeztem.
-Jó.-mondta, és lerakta.
Fájt, megint. Nem tudtam hova rakni ezt az érzést, mivel én Adammel vagyok együtt. Bár az egész kapcsolatunk úgy indult, hogy csak Patet akartam féltékennyé tenni, azt hittem, szeretem. De már nem voltam benne biztos. Nem, nem, nem. Ezt most csak azért gondolom, mert össze vagyok zavarodva.
Adam edzőtáborba megy reggel, tehát csak telefonon beszéltünk este, de rövidre fogtam, mert minden egyes szó után utáltam magam, amiért az érzéseivel játszok. Mekkora dög vagyok.

Just one yesterday: 30., rész

30., rész-Miáú

Igazából fel sem fogtam, hogy mi történt az este további részében. Nem érdekelt semmi.
Reggel, amikor felkeltem, borzalmasan néztem ki. Karikás szemek a sírástól, a hajam szénakazalként meredt az ég felé a sok forgolódástól. Amikor megláttam magam a tükörben, rendesen megijedtem magamtól. Mint egy zombi... hurrá! Felöltöztem, és lementem a konyhába valami reggelit keresni, mivel tegnap elmaradt a vacsi, elég éhes voltam. Éppen a hűtőben turkáltam, amikor Viki jött le.
-Jó reggelt!-mondtam mosolyogva, de őt nem lehet átverni.
-Mi volt ez tegnap?-kérdezte. Témánál vagyunk.
-Mi?-kérdeztem ártatlanul.
-Rita, ne próbálj meg átverni. Mi történt amíg nem voltunk ott?-kérdezte, én pedig sóhajtottam egyet.
-Jó, talán kicsit... kiakadtam.-mondtam lesütött szemmel.
.Min?-kérdezte.
-Patrick...
-Rita. Nyugodj meg. Neki is meg kell. Ne csináljátok már, ez olyan gyerekes!-mondta idegesen. -Mikor mész el Adammel?-kérdezte.
-Uhh. Jó hogy mondod. Nem sokára itt van értem, hogy reggelizni vigyen! Készülnöm kell.-mondtam már a lépcsőről. Fent gyorsan készülni kezdtem, feltettem egy minimális sminket, és mire Adam megérkezett, kész is lettem. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, még egy pillantást vetettem a tükörre, és elégedetten nyugtáztam, hogy nem is nézek ki olyan rosszul.
-Szia!-nyitottam ajtót egy művigyorral a fejemen. Igazából nem akartam elmenni. Vagyis el akartam, de nem Adammel. Azért ha már igent mondtam, nem akartam lemondani.
-Szia!-mondta, és alaposan végigmért. -Miáú!-mondta nevetve. Igen, cicás smink, haha.
-Indulhatunk?-néztem rá olyan "ez fájt" nevetéssel.
Ha ezt két hónapja csinálta volna, Pat biztos leüti, de minimum fellöki. Most nem volt aki leütné. Nem, be kell ezt fejeznem! Nem hisztizhetek örökké. Ma igen is jól fogom magam érezni.
-Persze.-mondta. Valami nem volt teljesen oké vele... Vagy csak azért gondolom ezt, mert Viki ezt mondta? Biztos. Ő ültette a bogarat a fülembe, ebben biztos voltam, így nyugodtabban fogtam meg Adam felém nyújtott kezét.
Igazából jó volt a program, a végén már sírva nevettem, mert Adam úgy gondolta, hogy azzal fog szórakoztatni, hogy miközben a városban egy padon ülünk, az előttünk elmenő embereket kiparodizálja. Én vihogva borultam a vállára. Nem bírtam. Egyszerűen minden egyes mondatán nevetnem kellett. Nagyon jól elvoltunk, észre sem vettem az idő múlását. Mire észbe kaptunk, délután öt(!) óra volt, ezért hazakísért. Nevetve megálltam az ajtó előtt.
-De tényleg ilyen hangja volt! Olyan röhögőgörcs fogott el amikor megszólalt...-fejezte be a történetét, és amikor befejeztem a nevetést, hosszan a szemembe nézett, közelebb jött, átkarolta a derekam, én pedig csukott szemmel hagytam, hogy megcsókoljon. Nem sokára elhúzódott tőlem, majd lefelé indult. A lépcsőről visszafordult, és vigyorogva rám nézett.
-Jó éjszakát, Rita cica.-mondta, és elsétált. Én mosolyogva néztem utána, majd megráztam a fejem, és bementem a nappaliba.
-Szia.-mondta Viki várakozóan rám nézve. Elmeséltem mindent, ő pedig csendben végighallgatta, majd bólintott egyet. Semmit nem mondott, ami nekem fura volt, de tudomásul vettem, hogy nincs hozzáfűzni valója, betudtam annak, hogy nem szereti Adamet. Felmentem a szobámba, gyors zuhany, majd az ágyamon ülve zenét hallgattam, amikor pittyegett a mobilom. Megnéztem az üzenetet, majd nevetve megráztam a fejem, és arrébb raktam a mobilom. Az üzenet egy szó volt. "Miáú"...

Just one yesterday: 29., rész

29., rész-filmek/valóság

Egy filmben biztos úgy történt volna, hogy egymásra nézünk, egyszerre kérünk bocsánatot, Patrick felemel, megpörget, megcsókol, és hepiend. Igen. Egy filmeben. De ez sajnos nem film. Ez a rideg valóság, ahol a szavak nem válnak semmivé, és a cselekedetek nem válnak csak úgy meg nem történtté. Sajnos. Az könnyebb lett volna.
Amikor kibékültünk, tudtam, hogy nem bocsátott meg nekem teljesen. Igaza volt. Én se bocsátottam volna meg a helyében. De én is szenvedtem. Távolságtartó volt, és ez bántott a legjobban.
Reggel, amikor felkeltem, hirtelen nem is tudtam, mi történt este. De aztán rájöttem: Patrick hazajött. Hirtelen minden beugrott. Az este. Hogy mi történt. A szememet dörzsölve mentem le a konyhába, ahol Pete ült, és kávézgatott.
-Hát te?-kérdeztem meglepetten, mivel azt hittem, már továbbmentek.
-Viki még alszik.-mondta a fejével a szoba felé intve.
-Ó.-mondtam.
-Hogy vagy Rita?-kérdezte, mintha csak most jutott volna eszébe.
-Figyelj Pete, én... sajnálom, hogy a múltkor olyan bunkó voltam... -mondtam lesütött szemmel.
-Áh, semmi baj, csak jót akartam, és ez a hála!-játszotta az agyát Pete, mire mosolyogva odamentem hozzá. Röhögve megöleltük egymást. Jó érzés, hogy már Pete-tel is rendeztem a dolgokat.
-Sziasztok!-köszönt Viki. Amikor hátrafordultam, éppen jött le a lépcsőn.-Már nincs feszkó?-kérdezte, miközben köztünk járt egyfolytában a tekintete.
-Nincs. -mondtam boldogan.
-Na annak végre örülök.-mondta egy bólintás mellett.
Leültem a kanapéra, ők pedig a napjukat tervezgették mögöttem a konyhában, miközben én tv-ztem.
-Mit csináljunk?-kérdezte Viki.
-Te mit szeretnél?-kérdezett vissza Pete, én pedig sóhajtottam egyet.
-Nem tudom csak az a lényeg, hogy együtt legyünk...-mondta Viki halkan.
-Na jó, gyerekek, legyetek tekintettel az összetört szívű szinglire! -mondtam le sem véve a szemem a tévéről, ők pedig felnevettek. Pedig nem viccnek szántam, na mindegy.
-Rita, jössz ma a próbánkra.-mondta Pete.
-Ömm, sajnos programom van, majd máskor...-mondtam.
-Szép, majdnem el is hittem, csak az a baj, hogy még nem mondtam időpontot, ergo nem tudhatod, hogy van-e akkor programod. De szép próbálkozás.-mondta Pete.
-Mióta van neked logikád?-kérdeztem hátrafordulva.
-Ne terelj, és egyébként nem kérdés volt, hanem kijelentés. Jössz.-mondta.
-De Pete, én nem tartozom oda!-bukott ki belőlem.
-Már hogy ne tartoznál? Tudtommal mind a négyünknek a barátja vagy, nem?-mondta. És igaza volt.
-De.-mondtam egy beleegyező sóhajtás után.-Mikor lesz?-kérdeztem.
-Délután háromtól, a szokásos helyen.-mondta, én pedig bólintottam.
-Jó. Ott leszek.-bólintottam kelletlenül.
Felmentem a szobámba, mert egy nagyon kínos beszélgetés várt rám. Kezembe vettem a telefonom, ami eddig le volt némítva, és tegnap délután óta meg se néztem. 13 nem fogadott hívás, és 5 üzenet. Ajjaj. Adam egy kicsöngés után vette fel.
-Rita, mi történt? Jól vagy? Hova lettél?-kérdezte idegesen.
-Szia... igen, jól vagyok... -mondtam kínosan.
-Tegnap hova lettél? Ugye nem lett bajod?-kérdezte.
-Nem, csak.... elkeveredtem, és aztán találkoztam Vikivel... és tudod én ismerem a fiúkat ezért a koncert után összefutottunk és beszélgettünk...sajnálom...-mondtam lesütött szemmel, amit ő nyilván a telefonon keresztül nem láthatott.
-Te... ezt ugye nem mondod komolyan?! TUDOD MENNYIT KERESTELEK?! AGGÓDTAM ÉRTED!! ÉS LELÉPSZ A RANDINKRÓL? MÉG HA ÍGY IS VAN, NEHÉZ LETT VOLNA FELHÍVNI VAGY AKÁR EGY SMST KÜLDENI?!-ordította Adam a telefonba, hozzáteszem, jogosan.
-Én.... sajnálom.-csak ennyit tudtam kinyögni.
-Egy frászt sajnálod. Ha sajnálnád akkor előbb eszedbe jutottam volna.-mondta Adam, és lerakta a telefont.
Hát, ezt jól megcsináltam. Ügyes vagyok. Az bántott a legjobban, hogy teljes mértékben igaza volt. Tényleg ennyire önző lettem volna? Mélyen elszégyelltem magam, mert minden egyes szava igaz volt, és ezt én is tudtam.
Délutánig unatkoztam, majd egy óra felé úgy döntöttem, elkezdek készülődni. Lezuhanyoztam, hajat mostam, és felkaptam valamit. Fél három körül elindultam a megszokott helyre. Az út furán telt, először nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de aztán rájöttem. Régen sose egyedül jöttem. Mindig csak Pattel. Milyen gyenge vagyok?! Ha ez elszomorít, hogy bírom ki ha esetleg Patnek barátnője lesz? Mert nem vagyok pesszimista, de mindig ott van egy 'ha'. Sosem lehet tudni.
Lassan odaértem, és felmentem a lakásba, ahol Andy, Joe, és Patrick ültek, és éppen röhögtek valamin.Amikor beléptem, mindannyian elhallgattak. Patrick és én egymást néztük, pont, mint tegnap, Andy és Joe pedig a reakciónkat figyelték. Pat pár pillanat múlva elfordult (!!), és egy biccentés után nem is figyelt rám. Nekem az arcomra fagyott a mosolyom. Megsemmisülten álltam, Andy pedig egy picit megrázta a fejét, jelezve, hogy ne vegyem komolyan. Könnyű azt mondani.
-Kimegyek a teraszra, hátha látom már Vikiéket...-mondtam halkan. Kisiettem, és összetörve néztem le. Alig bírtam visszafogni a zokogásomat, végül nem is sikerült. Bentről remélem nem láttak, a terasz legszélén álltam. Természetesen nem Vikiéket akartam meglátni, csak már nem bírtam. Hát, tényleg nem bírtam valami sokáig, tekintve, hogy még az első mondat sem hangzott el. Az érdektelenség, amit láttam az arcán... ahogy visszaemlékeztem, ezer darabra törte a szívem. Annyira zavart... nem, nem zavart, fájt, mart, hogy még csak egy pillantásra sem méltatott. Hogy az embert, aki egy hónapja még mindennél fontosabbnak tartott, most olyan szinten hagytam hidegen, hogy még rám se nézett. Ezek szerint már hidegen hagyom? Sose leszünk újra együtt? Nem bírtam tovább, felzokogtam, és csak reméltem, hogy bent nem hallja senki. Nem akartam még ennél gyengébbnek tűnni. Össze kell szednem magam. Muszáj. Ha ő így, én is így. Visszamegyek, és én is olyan érdektelen leszek, mint ő!
Lassan összeszedtem magam, és beléptem a nappaliba, ahol már Pete és Viki is jelen voltak.
-Kezdhetjük?-nézett rám Pete kérdően.
-Persze.-mondtam Mélyen a szemembe nézett, kérdően, hogy minden rendben van-e velem. Én úgy csináltam, mintha nem is venném észre a kérdést, pedig nagyon jól tudtam, hogy mire kíváncsi, de én csak mosolyogtam. Viki is nézett, próbálta felvenni a szemkontaktust, de én direkt nem néztem a szemébe. Ő a legjobb barátnőm, egyből tudná, hogy baj van. A fiúk elkezdtek zenélni, mi pedig végigénekeltük a próbát Vikivel, mintha csak egy koncerten lettünk volna. Aki nem ismer jobban, azt hihette volna, hogy vidám és boldog vagyok, pedig nagyon nem voltam egyik sem, és bármennyire lepleztem, Viki észrevette, de nem tette szóvá, tudta, hogy úgy is tagadnék. A koncert végén, amikor már csak a kanapén üldögéltünk és beszélgettünk, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Adam vigyorgott. Hatalmas mosolyt festettem az arcomra, és Vikire néztem.
-Mindjárt jövök. Adam hív.-mondtam hozzá fordulva, de mindketten tudtuk, hogy nem neki címeztem a mondanivalómat.Legnagyobb megelégedésemre Patrick alig láthatóan, de felkapta a fejét, amit rögtön észrevettem. Kivonultam a teraszra, és felvettem.
-Szia.-szóltam bele.
-Szia... figyelj, én.... sajnálom. Nem kellett volna úgy felkapnom a vizet. Nem szeretném, ha ennek vége lenne...-mondta Adam.
-Én sem.-mondtam mosolyogva.
-Akkor, holnap? Egy harmadik randi?-kérdezte bizakodón.
-Jó.-mondtam. Elköszöntünk, letettük, én pedig vigyorogva mentem be.
-Na mi az?-kérdezte Viki vigyorogva. A válaszom előtt Patrick felkapta a fejét.
-Hát...holnap találkozunk.-mondtam,a reakcióját figyelve. Alig láthatóan elsápadat és ennek nagyon örültem.
Nem sokáig maradtunk ezután, Vikivel ketten indultunk haza....