-->

2014. november 16., vasárnap

Prológus, lezárás, elköszönés.

Hát, kedves olvasóim, még egyszer elköszönök, és megpróbálok nem sírni, amiért (valaki örömére, valaki bánatára) befejezem ezt a blogot. Nagyon köszönök mindent, köszönöm, hogy elviseltétek a néha csapnivaló részeket, a csúszásokat, átmeneti design-okat, és még sorolhatnám, de nem fogom. Ha megengediket, kicsit promóznám a többi blogomat :)

Creepy Silence 

~fantasy (sajnos fülszöveggel nem szolgálhatok, de egyébként vámpíros-szellemes story)


~szintén FOB-os fanfic.
Alice Adams egy tizennyolc éves lány, aki beleszeret egy fiúba, és az érzelmei nem feltétlenül viszonzatlanok. Eddig ez így jó is lenne, ha a fiú nem lenne 12 évvel idősebb, és nem lenne egy híres banda híres frontembere. - Kitarthat a szerelem, vagy szétszakítja őket az élet?

A kis reklámaim után, következzen a lezárás. 


Prológus

Jó reggelt! – álmosan néztem fel a mellettem fekvő Patrick arcába, aki mosolyogva keltegetett. A kora délelőtti napfény bevilágított az ablakon, és hosszú csíkban terült el az ágyon, mindent májusi ragyogásba vonva.
-Nem akarok még felkelni… - bújtam oda nyöszörögve Patrick mellkasához, és a fejemre húztam a paplant. Ő elvette tőlem, de engem nem zavart: csukott szemmel öleltem őt tovább, erősen azzal a szándékkal, hogy visszaalszom. Ő belepuszilt a hajamba, aztán a nyakamba is, amitől vihogva rándultam össze. Ennyit arról, hogy majd hagy tovább aludni. Na persze. Kinyitottam a szemem, és belenéztem a mosolygós arcába.
-Jó reggelt. – mondta újra.
-Jó reggelt.
-Tudod, milyen nap van? – a szám elé kaptam a kezem.
-Ó, ne elkések! – hirtelen felpattantam, majd gyorsan készülődni kezdtem. Patrick még mindig az ágyon ült, és úgy tűnt, jól szórakozik az idegbajomon. – Nem vicces! – mondtam idegesen. –Fodrász, kozmetikus, Vikiékkel ruhaigazítás… - soroltam az aznapi programjaimat. – Tiszta ideg vagyok! Viki már biztos ott van a fodrásznál és vár engem... Azt se tudom, hol áll a fejem! – rángattam fel magamra a farmerom. – Nem láttad a szemceruzám? – kiabáltam a fürdőszobából.
-De, Pete kölcsönvette!
-Haha, nem vicces! – kotortam bele a neszeszerembe. Haha! Megvan. Pár pillanat alatt elkészültem, aztán Patrick elé álltam. – Nagyon látszik, hogy most keltem fel?- rágtam a szám szélét.
-Nyugodj le egy kicsit! – húzott magához. Én hatalmasat sóhajtottam, aztán engedjem, hogy megfordítson, és az ölébe húzzon.
-Jó, megpróbálok. Most viszont indulnom kell. Szeretlek! – felkaptam a táskám, nyomtam egy gyors csókot a szájára, aztán indulni készültem.
-Akkor most esetleg megcsókolhatlak úgy is, mintha nem félnél attól, hogy elkapsz tőlem valamit? – kérdezte Patrick, én pedig nevetve megfordultam. Lábujjhegyre álltam, ő felkapott, a kezeimet rákulcsoltam a nyakára. Amikor végül elhúzódtam tőle, alig kaptam levegőt. – Szeretlek. –suttogta a hajamba, amitől a nyakam libabőrös lett.
-Szeretlek.
-Viszont, mindjárt fél tíz.
-Ó, a francba! Szia! Délután találkozunk! – mondtam, és már kint is voltam az ajtón. Futólépésben rohantam Patrick kocsijához, feltéptem az ajtót, bevágtam magam az ülésre és a megengedett sebesség sokszorosával siettem a fodrászhoz. Mikor odaértem, életveszélyesen átfutottam az úton, nem törődve semmivel, amiért kaptam is rendesen dudálást és káromkodást. Feltéptem a fodrászat ajtaját, ahol már öten vártak rám.
-Te meg hol voltál? - kérdezte Viki idegesen.
-Elaludtam, bocsi! - húztam be a nyakam.
-Elaludtál?! Azt meg hogy?
-Nem tudom, na! - belehuppantam egy székbe, ahol rögtön nekiálltak a hajamat nyúzni. Két óra múlva én és Viki is kész voltunk. Belenéztem a hatalmas tükörbe: a hajam magas kontyba volt kötve, néhány tincs pedig loknikban lógott a nyakamra és a mellkasomra. Viki mögém állt és mindketten belevigyorogtunk a tükörbe. Az ő haja kiengedve, loknikba sütve omlott a vállára. Azonnal sietnünk kellett tovább, mert a kis mutatványom miatt még mindig késésben voltunk. Vikivel bepattantunk a kis fekete, háromajtós kocsimba, beletapostam a gázpedálba és kihajtottam a főútra. Végig dudáltak, én pedig mindenhova intettem egy bocsánatkérőt.
-Pete felajánlotta, hogy elvisz. El kellett volna fogadnom. - mondta Viki, miután nyomtam egy satuféket, ugyanis a lámpa pirosra váltott. A táskájába kapaszkodva ült mellettem az ülésen, szerintem erős hányingerrel és halálfélelemmel küzdve. Hát igen, az én vezetési stílusom ilyen. Gyakran vannak benne éles kanyarok és satufékek, ugyanis általában késésben vagyok. Felé fordultam és elvigyorodtam.
-Inkább eltévedtél volna Pete-tel a városban? - kérdeztem, szerintem jogosan. Pete az egy hét alatt, amióta itthon vagyunk, minden nap legalább hatszor tévedt el a városban. Hiába magyaráztuk, hogy merre kell menni, valahogy sosem jutott el a célhoz. Valamelyik nap boltba küldtük, és körülbelül fél óra múlva hívta Vikit riadtan, hogy ő nem tudja mi történt, de lát egy folyót. Mivel az egy hét alatt anyukáméknál voltunk elszállásolva, akiknek a házuk Árpádföldön van, fogalmunk sincs, hogy jutott el Pete a rakpartra.
Viki egy ideig gondolkodott, majd válaszolt.
-Igen. Simán. Legalább mellette nincs halálfélelmem. -nevette el magát.
Nemsokára odaértünk a kozmetikushoz. Vigyázva a hajunkra levágtuk magunkat egy-egy székbe, hogy a kozmetikusok nekiláthassanak a munkának. Újabb másfél óránk bánta, de megérte. Nem tudtunk dönteni, ezért telefonon megmutattuk a ruháinkat, és a kozmetikusokra bíztuk magunkat. Jó döntés volt. Felpillantva a tükörbe teljesen elégedett voltam. Natúr, mégis lélegzetelállítóan gyönyörű sminket varázsolt nekem. Barnás – fémes szemek, natúr száj, sűrű szempillák. Viki hasonló sminket kapott mint én, csak kicsit visszafogottabbat. Elköszöntünk, és már rendes tempóban hajtottunk a ruhaszalonba, mivel valamennyire behoztuk a lemaradást. Bekanyarodtam a parkolóba, leparkoltam a bejárathoz közel, kiszálltunk a kocsiból és bementünk a szalonba, ahol már ki voltak készítve a ruháink. A hajunkra és a sminkünkre vigyázva, vihogva öltöztünk át. Egyszerűen le kellett valahogy vezetni a feszültséget. Vihogtunk azon, hogy Viki majdnem fordítva vette fel a ruháját, vihogtunk azon, hogy a ruhám megakadt a kontyomban, és azon is, hogy majdnem leestem a lépcsőn a cipőmben. Amikor az alkalmazott utolsót igazított a ruhánkon, belépett az ajtón Pete, szmokingban, jelezve, hogy indulni kéne, így meg se tudtam nézni magam, kicsit fázva siettünk át a parkolón, bepattantunk Pete kék kombijának hátsó ülésére. A ruháink szétterültek körülöttünk, majdnem megfojtva minket. Sajnos amíg utaztunk, volt időm bepánikolni. Az ujjaimat morzsolva és a számat harapdálva képzeltem el ezerszer, hogyan tehetem tönkre a mai napot. Elképzeltem, hogy elesek a ruhámban, hogy nekimegyek valaminek, hogy lerántom a díszletet, és még egy csomó rémkép kavargott az agyamban. Vikire nézve ugyanazt a félelmet láttam az ő arcán is. Kifújtam a hajam az arcomból, a pillantásom találkozott Vikiével, aki látva a pánikomat megszorította a kezem.
Fél ötre értünk a helyszínre. A ruhánk szegélyét megemelve, két oldalról Pete-be kapaszkodva vágtattunk végig a folyosón, és megálltunk egy sötét, hatalmas ajtó előtt. Az ajtó előtt várakozott még a nővérem, Anna is, ugyanolyan levendula lila ruhában, mint Viki. Mellette állt a párja, Gergő is. Büszkén mosolygott rám. Mögöttük álltak meg Pete-ék is. Én egyedül vártam a sor végén idegesen, amikor megkocogtatták a vállam. Hátrafordulva szorosan megöleltem apát, aki pár pillanat múlva kinyújtotta a karját, és belekaroltam. A kezembe nyomott egy csokrot, én utoljára kifújtam a levegőt, kinyílt az ajtó, és mi elindultunk.
Bentről halk zongoraszó szólt, én pedig mereven a cipőm orrát néztem, félve attól, hogy esetleg megbotlok, elesek, ezzel is emlékezetessé téve ezt a napot. A légzésem felgyorsult, ahogy a padok között egyensúlyoztam, és egy pillanatra megálltam. Apa finomat taszított rajtam, én pedig félve tovább indultam. Amikor kicsit megnyugodtam, felnéztem a padsorokra. A barátaim és a családom néztek, ki meghatódva, ki értetlenül. Nem értették, miért csinálom ezt ilyen fiatalon. Nem tudták a részleteket, nem tudtak semmit. Végigsiklott a tekintetem az arcokon. Nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, unokatestvérek. Osztálytársak, barátok. Ashley. Norbi, a barátnőjével. Meagen, Patrick nővére. Akin igazán meglepődtem, Kevin, Patrick idősebb testvére. Bár még sosem láttam, tudtam, hogy ő az. Nagyon hasonlított az öccsére. Fürkészve nézett engem, gondolom kereste az okot, miért vesz el az öccse alig húsz éves korában. Ez normális esetben kicsit megtántorított és elbizonytalanított volna, de most nem hagytam. Néztem a többi embert. Patrick rokonai. Patrick szülei, és természetesen... A srácok. Andy elmosolyodott, Joe pedig a hüvelykujját mutatva tátogta, hogy „Jól van. Csak így tovább!”
Elmosolyodtam, majd újra a cipőm orrát kezdtem bámulni, nehogy elessek. Előttem a földön fehér rózsaszirmok hevertek. Nem mertem még felnézni. Anna elkanyarodott balra, és megállt az emelvényen. Megtorpanok. Gergő elkanyarodott jobbra, és megállt az emelvényen. Gyorsabban kezdem venni a levegőt. Viki beállt Anna mellé. Apa taszít rajtam egy picit. Pete beáll Gergő mellé. A gyomrom görcsbe áll. Újra elindultam, pici léptekkel.
Felpillantottam az emelvényre, és megremegett a gyomrom. Patrick állt előttem szmokingban, arcán csodálat és büszkeség váltották egymást. A tekintünk találkozott, a pulzusom az egekbe ugrott. Vettem még egy nagy levegőt, és óvatosan fellépdeltem az emelvényre. Apa lefejtette az ujjaim a karjáról, és Patrick kezébe adta. Jelentőségteljes pillantást váltottak, Patrick bólintott egy kicsit, és az ujjait az enyéimre kulcsolta. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, elvesztem a smaragd szempárban, de aztán sajnos oda kellett fordulnunk az anyakönyvvezetőhöz.
Nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábaim meg tudjanak tartani. Bevallom, semmit sem fogtam fel abból, amit az anyakönyvvezető mondott. Csak szorítottam a csokromat és Patrick kezét.
- Gyönyörű vagy, Hercegnőm. - súgta Patrick a fülembe. Éreztem a leheletét a nyakamon, és ha eddig nehéz volt magam megtartani, térdremegéssel nem lett sokkal könnyebb. Eközben az anyakönyvvezető a legfontosabb részhez ért. Patrick lassan felém fordult. Pár másodpercig csak nézett.
-Igen. - mondta mélyen a szemembe nézve. Én kicsit leblokkoltam, de aztán rájöttem, hogy mit is kell mondanom.

-Igen. - mondtam határozottan. Sosem voltam még semmiben sem ilyen biztos. Ő elmosolyodott és gyengéden felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Majdnem elejtettem az ő gyűrűjét, ugyan remegő kézzel, de minden gond nélkül, lassan felhúztam a gyűrűt a fehér, puha ujjára. Néztem pár pillanatig, majd felpillantottam, és a tekintetem az övébe fúrtam. Ő finoman megfogta a derekam, és magához húzva lassan, gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Egyik kezemet a mellkasának támasztottam, a másikkal pedig közelebb húztam. Éreztem, hogy a csók közben elmosolyodik. Úgy csókolt, mintha senki sem lett volna ott, és tényleg, én is teljesen úgy éreztem, mintha csak mi léteztünk volna. Mintha csak mi lennénk a világon, mi, és a szerelmünk.   


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése