- Mikor fog felébredni?- ismerem ezt a
hangot valahonnan. Csak nem tudom, honnan…
- Nemsokára elmúlik az altató
hatása. - felelte egy idegen hang.
- Köszönöm.
–Patrick! Patrick itt van. Ajtócsukódás. Léptek. Egy kéz a
kezemen. Aztán már nincs ott. Ne! Gyere vissza! Mintha csak
meghallotta volna a gondolataim, újra két kéz fogta meg a kezem.
De hol vagyok? Valami történt az este… Igen, már tisztán
emlékszem. De mi történt utána? Csak a fájdalomra és szaggatott
képekre emlékeztem. Ki akartam nyitni a szemem, megtudni, hogy hol
vagyok, és hogy mi történt velem.
De valami lelassított. Csak nagy
erőfeszítések árán tudtam kinyitni a szemem. Először forgott
velem a világ. Patrick ült mellettem az ágyon. Amikor meglátta,
hogy ébren vagyok, elmosolyodott, szomorúan, fáradtan. Én
megpróbáltam felülni, de azonnal visszadőltem a párnámra, mert
a kezem erőtlen volt, és forgott velem a világ.
-Ne! Ne ülj fel. Még nem szabad!
-Patrick...-még kótyagos voltam az
altatótól.
-Itt vagyok. Jaj, Rita, minden az én
hibám! Sosem hagylak többet egyedül! Kérlek, bocsáss meg!-a
szemében mérhetetlen fájdalom és bűntudat látszott.
-Nem a te hibád semmi... miért kéne
megbocsátanom?-kérdeztem szédelegve. Ismét megpróbáltam
felülni, de a hasamba húzódó fájdalom nyilallt, így inkább
ismét visszadőltem a párnába. Patrick még jobban lehajtotta a
fejét, és a kezeinket nézte. -Patrick, mi történt?-kétségbeesetten
kerestem a tekintetét. Ő fájdalmasan a szemembe nézett, így
jobban meg tudtam nézni. A szeme vörös volt, alatta sötét
karikák árulkodtak róla, hogy nem sokat aludhatott mostanában. A
ruhája a tegnapi volt, most gyűrötten lógott rajta, mindenkinek a
tudtára adva, hogy a viselőjének annyi ideje sem volt, hogy
átöltözzön.
-Ehhez nem vagy még elég erős.
-Patrick, azt majd én eldöntöm! Csak
mondd már, hogy mi történt!
-Rita... Nem tudom, hogy mondjam el...
te... mi... elvesztettük... elvesztettük a kisbabát.-elcsuklott a
hangja. Lehajtotta a fejét, és csak a halk zihálását hallottam.
A vállam megrogyott.
-Mi?-kérdeztem halkan. Az agyam
leblokkolt, fel sem tudtam fogni, hogy mit mond. Reméltem, hogy
viccel. Az nem lehet. Nem, nem, az nem lehet. A szemembe könnyek
gyűltek, és meredten néztem előre a semmibe.-Mondd, hogy csak
viccelsz, kérlek! Könyörgök!-ő szomorúan nézett a szemembe.
-Nem, az nem lehet! Nem veszíthetjük el!-üvöltöttem
hisztérikusan.
-Te el szeretted volna vetetni. Most
már nem kell.
-Te normális vagy?! Dehogy akartam!
Fel akartam nevelni. Veled!-üvölteni kezdtem. Sírva dőltem előre
a lábamra, Patrick csendben simogatta a hátam.
-Nem, az nem lehet! Nem, ez nem igaz!
Hazudsz!-kiáltottam. Ő fájdalmasan nézett a szemembe. -Nem lehet
igaz. Nem, nem, nem!-eszeveszetten forgattam a fejem, és
hisztérikusan visítozva fel akartam állni.
-Nem szabad, Rita! Kérlek, figyelj
rám! Kérlek!-megpróbált lefogni, én pedig csapkodni kezdtem. Nem
láttam benne most mást, csak fenyegetést. Megnyomott egy gombot,
mire pár pillanat múlva egy orvos és egy nővér jött be a
szobába. Próbáltak velem normálisan beszélni, de nem tudtam
rájuk figyelni, csak a gyászomra. A mérhetetlen fájdalomra, amit
éreztem.
Csak szabadulni akartam minden
embertől, mindenkitől, mindentől. Ki akartam tépni magam a
karjaikból, de a nővér lefogott, az orvos pedig belém szúrt egy
tűt. Hirtelen álmosság tört rám pár másodperc alatt, és
fájdalmas álomba merültem.
-Bocsáss meg...-szólt valahonnan a
sötétség mélyéről.
-Be kellett nyugtatózni. Nagyon
rosszul viseli... Nem akarná, hogy így lássátok. A szüleinek már
szóltam, ők is egyetértettek abban, hogy most jobb neki a
nyugalom, ezért ma ők sem jönnek be, majd csak holnap után... Nem
hiszem. Igen... Nem bírom felfogni. Az én hibám... Nem. Most
viszont leteszem. Szia.
Az ismerős köd foszlott lassan szét
a tudatomban. Kinyitottam a szemem, és még mindig a kórházi
teremben találtam magam, de az ablakokon már nem áradt be fény,
csak sötétség. Egy halvány asztali lámpa adott valamennyi fényt.
Patrick elgyötörten ült mellettem egy széken. Félszegen fogta a
kezem.
-Úgy sajnálom! Nem volt más
választásom...-kezdte halkan.
-Nem, én sajnálom. Nem tudom, mi
ütött belém... Egyszerűen, csak nem tudom felfogni, hogy...-nem
tudtam kimondani. Elcsuklott a hangom, és zokogni kezdtem. A kezembe
temettem az arcom, és csendesen rázkódott a testem. Patrick
magához ölelt, a fejem a mellkasába fúrtam.
-Minden rendben lesz... Megígérem.
-De... mi történt?-kérdeztem halkan.
-Spontán vetélés. Sok kiváltó oka
lehet...
Újra felzokogtam. Patrick előre-hátra
dülöngélt velem, és halkan dúdolt valamit. A hangja kicsit
megnyugtatott. Az állát a fejemre támasztotta.
-Menj haza aludni. -suttogtam az arcára
nézve.
-Nem vagyok fáradt.
-Hazudós.
-Nem hagylak egyedül. Soha többet nem
hagylak egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése