Just one yesterday: 37., rész

37., rész-Az ébredés

- Mikor fog felébredni?- ismerem ezt a hangot valahonnan. Csak nem tudom, honnan…

- Nemsokára elmúlik az altató hatása. - felelte egy idegen hang.

- Köszönöm. –Patrick! Patrick itt van. Ajtócsukódás. Léptek. Egy kéz a kezemen. Aztán már nincs ott. Ne! Gyere vissza! Mintha csak meghallotta volna a gondolataim, újra két kéz fogta meg a kezem. De hol vagyok? Valami történt az este… Igen, már tisztán emlékszem. De mi történt utána? Csak a fájdalomra és szaggatott képekre emlékeztem. Ki akartam nyitni a szemem, megtudni, hogy hol vagyok, és hogy mi történt velem.

De valami lelassított. Csak nagy erőfeszítések árán tudtam kinyitni a szemem. Először forgott velem a világ. Patrick ült mellettem az ágyon. Amikor meglátta, hogy ébren vagyok, elmosolyodott, szomorúan, fáradtan. Én megpróbáltam felülni, de azonnal visszadőltem a párnámra, mert a kezem erőtlen volt, és forgott velem a világ.

-Ne! Ne ülj fel. Még nem szabad!

-Patrick...-még kótyagos voltam az altatótól.

-Itt vagyok. Jaj, Rita, minden az én hibám! Sosem hagylak többet egyedül! Kérlek, bocsáss meg!-a szemében mérhetetlen fájdalom és bűntudat látszott.

-Nem a te hibád semmi... miért kéne megbocsátanom?-kérdeztem szédelegve. Ismét megpróbáltam felülni, de a hasamba húzódó fájdalom nyilallt, így inkább ismét visszadőltem a párnába. Patrick még jobban lehajtotta a fejét, és a kezeinket nézte. -Patrick, mi történt?-kétségbeesetten kerestem a tekintetét. Ő fájdalmasan a szemembe nézett, így jobban meg tudtam nézni. A szeme vörös volt, alatta sötét karikák árulkodtak róla, hogy nem sokat aludhatott mostanában. A ruhája a tegnapi volt, most gyűrötten lógott rajta, mindenkinek a tudtára adva, hogy a viselőjének annyi ideje sem volt, hogy átöltözzön.

-Ehhez nem vagy még elég erős.

-Patrick, azt majd én eldöntöm! Csak mondd már, hogy mi történt!

-Rita... Nem tudom, hogy mondjam el... te... mi... elvesztettük... elvesztettük a kisbabát.-elcsuklott a hangja. Lehajtotta a fejét, és csak a halk zihálását hallottam. A vállam megrogyott.

-Mi?-kérdeztem halkan. Az agyam leblokkolt, fel sem tudtam fogni, hogy mit mond. Reméltem, hogy viccel. Az nem lehet. Nem, nem, az nem lehet. A szemembe könnyek gyűltek, és meredten néztem előre a semmibe.-Mondd, hogy csak viccelsz, kérlek! Könyörgök!-ő szomorúan nézett a szemembe. -Nem, az nem lehet! Nem veszíthetjük el!-üvöltöttem hisztérikusan.

-Te el szeretted volna vetetni. Most már nem kell.

-Te normális vagy?! Dehogy akartam! Fel akartam nevelni. Veled!-üvölteni kezdtem. Sírva dőltem előre a lábamra, Patrick csendben simogatta a hátam.

-Nem, az nem lehet! Nem, ez nem igaz! Hazudsz!-kiáltottam. Ő fájdalmasan nézett a szemembe. -Nem lehet igaz. Nem, nem, nem!-eszeveszetten forgattam a fejem, és hisztérikusan visítozva fel akartam állni.

-Nem szabad, Rita! Kérlek, figyelj rám! Kérlek!-megpróbált lefogni, én pedig csapkodni kezdtem. Nem láttam benne most mást, csak fenyegetést. Megnyomott egy gombot, mire pár pillanat múlva egy orvos és egy nővér jött be a szobába. Próbáltak velem normálisan beszélni, de nem tudtam rájuk figyelni, csak a gyászomra. A mérhetetlen fájdalomra, amit éreztem.

Csak szabadulni akartam minden embertől, mindenkitől, mindentől. Ki akartam tépni magam a karjaikból, de a nővér lefogott, az orvos pedig belém szúrt egy tűt. Hirtelen álmosság tört rám pár másodperc alatt, és fájdalmas álomba merültem.

-Bocsáss meg...-szólt valahonnan a sötétség mélyéről.

-Be kellett nyugtatózni. Nagyon rosszul viseli... Nem akarná, hogy így lássátok. A szüleinek már szóltam, ők is egyetértettek abban, hogy most jobb neki a nyugalom, ezért ma ők sem jönnek be, majd csak holnap után... Nem hiszem. Igen... Nem bírom felfogni. Az én hibám... Nem. Most viszont leteszem. Szia.

Az ismerős köd foszlott lassan szét a tudatomban. Kinyitottam a szemem, és még mindig a kórházi teremben találtam magam, de az ablakokon már nem áradt be fény, csak sötétség. Egy halvány asztali lámpa adott valamennyi fényt. Patrick elgyötörten ült mellettem egy széken. Félszegen fogta a kezem.

-Úgy sajnálom! Nem volt más választásom...-kezdte halkan.

-Nem, én sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém... Egyszerűen, csak nem tudom felfogni, hogy...-nem tudtam kimondani. Elcsuklott a hangom, és zokogni kezdtem. A kezembe temettem az arcom, és csendesen rázkódott a testem. Patrick magához ölelt, a fejem a mellkasába fúrtam.

-Minden rendben lesz... Megígérem.

-De... mi történt?-kérdeztem halkan.

-Spontán vetélés. Sok kiváltó oka lehet...

Újra felzokogtam. Patrick előre-hátra dülöngélt velem, és halkan dúdolt valamit. A hangja kicsit megnyugtatott. Az állát a fejemre támasztotta.

-Menj haza aludni. -suttogtam az arcára nézve.

-Nem vagyok fáradt.

-Hazudós.

-Nem hagylak egyedül. Soha többet nem hagylak egyedül.

Just one yesterday: 36., rész

36., rész-vihar

Ahogy a napok teltek, úgy gyűlt bennem a kétség is. Biztos, hogy ezt akarom? Ha nem, akkor mit?

Nem arról volt szó, hogy Patrickben nem bíztam. Nem, ő tökéletes apaként viselkedett már akkor is.

Én magamban nem bíztam. Mi lesz, ha nem állok helyt? Ha nem felelek meg? Ha megfutamodok?

Mindig elnyomtam magamban a kétséget. Senkinek nem beszéltem róla, még Patricknek sem. Pedig mi mindent elmondtunk egymásnak. De egyik este már nem bírtam tovább.

- Januártól kivetettem magunkat egy időre a suliból. - mondta Patrick. Én az ajkamba haraptam.

- Nem lenne muszáj…- szóltam halkan. Patrick értetlenül nézett rám.

- Hogy mehetnél iskolába, amikor... - kezdte, aztán leesett neki. –Mi?! - nézett rám elkerekedett szemekkel. –Tehát ezen gondolkodsz hetek óta. - Most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek. - Nehogy azt hidd, hogy nem látom rajtad, ha valami nyomaszt. - Igen. Tudnom kellett volna, hogy ő átlát rajtam.

- Én… nem tudom. Nem vagyok biztos abban, hogy mi lesz.

- Rita. Tudnod kéne, hogy én mindig melletted leszek.

- Patrick, tudom, és nem is veled van a baj. Te nagyszerű vagy. De tényleg. Csak… minden olyan gyorsan történt. Nem volt választási lehetőségem. Helyettem is döntöttél. – mondtam halkan. Patrick lehajtotta a fejét.

- Miért nem mondtad el nekem?

- Mert féltem…

- Tőlem? Normális vagy?!

- Annyira boldognak látszottál.

- És ezért úgy gondoltad, hogy nem mondhatod el nekem? Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Ha nem egymással beszéljük meg, akkor kivel?

- El akartam mondani, csak… - nem tudtam befejezni a mondatot.

- Csak? – kérdezte halkan.

- Csak tudtam, hogy te úgysem mennél bele! – kiáltottam hirtelen dühvel. Ő elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Szerinted valaha is belekényszerítenélek valamibe? – kiabált már ő is.

- Hát úgy tűnt!

-Jó, tudod mit? Ha én vagyok a hibás, akkor hagylak. Nehogy ne merj miattam jól dönteni. - mondta gúnyosan. Én sírás határán néztem, ahogy lekapja a kabátját a fogasról, kiviharzik az ajtón, és becsapja maga mögött azt.

Miután azt ajtó becsukódott, hallottam a gyors lépteit a betonon, és aztán csak csend. Síri csend. A kiabálás után sértette a fülem ez a csönd, ami most azt jelentette, hogy elment. Egyedül maradtam. Kitört belőlem a sírás. Lerogytam a földre, hullottak a könnyeim.

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Csak arra emlékszem, hogy azonnal megbántam minden egyes szót. Vissza akartam tekerni az időt, hogy újra itt legyen mellettem. Minden könnycsepp után jött egy újabb, és úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni.

Úgy döntöttem felállok, mert nem ülhetek ott örökké (bármennyire is szeretnék). Feltápászkodtam és könnyektől homályos látással megkerestem a telefonom. Vikit akartam hívni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Nem ugraszthatom minden baromságom miatt! Pete-tel ment valahova, nem akartam hazarángatni. Meg ugye Patrick is visszajön, ha lenyugodott. Maximum holnap reggel biztos hazajön. - gondoltam.

Inkább úgy döntöttem, megvárom Patricket. Elég késő volt, ezért azt gondoltam, biztos a szüleinél alszik, és reggel jön vissza.

Vettem egy forró zuhanyt és lefeküdtem aludni. Fura volt, hogy nem mellette alszom el, hogy nem ölel át, ahogy szokott. Hiányzott, még ha csak rövid ideje is volt távol. Összegömbölyödtem és nagy nehezen elaludtam.

Nem sokkal később iszonyatos fájdalomra ébredtem. Belehasított a hasamba, és nem múlt. Csak egyre rosszabb lett. Én felzokogtam a fájdalomtól. Levertem pár dolgot az éjjeliszekrényemről, mire megtaláltam a telefonom.

-Igen?

-Patrick… Valami baj van! – zokogtam a telefonba.

-Mi történt??

-Nem tudom… fáj… segíts… kérlek…

-Öt perc!

Eldobtam a telefont és megpróbáltam összeszedni magam. De nem ment. A földön négykézláb álltam, és nem tudtam felegyenesedni. A kíntól elhomályosodott a látásom. Összefolytak a dolgok.

Elveszítettem az időérzékem, így nem tudom mennyi idő telt el így. Egyszer csak Patrick jelent meg az ajtóban.

-Rita, mi történt? – kérdezte halálra ijedve. Én nem tudtam válaszolni. Letérdelt mellém. – Ne, Rita. Nem. Nem. Mindjárt beviszlek a kórházba. Tarts ki! Kérlek!- könyörgött. Remegve rárakta a kezem a nyakára, a térdem alá nyúlt, a másik kezével pedig a hátamat támasztva a karjába kapott. – Rita… mindjárt… - mondta elcsukló hangon.

Én kínok közt vergődtem a kezeiben. Leszaladt velem a lépcsőn, ki a nyitott kapun, és beültetett az apja kocsijába. Gyorsan bekötött, visszaszaladt becsukni legalább a kaput, és pár másodperc múlva már a kocsiban ült. Egyik kezével a kezemet fogta, a másikkal pedig vezetett.

-El tudod mondani, hogy mi történt?-kérdezte remegő hangon. Én lassan megráztam a fejem. Nem mertem kinyitni a szám, féltem, hogy újra ordítani kezdek. -Jó, semmi baj.-nyugtatott Patrick engem és szerintem magát is.

A megengedett sebesség kétszeresével száguldott a kihalt utakon. Behajtott a kórház elé és csikorogva lefékezett. Kipattant a kocsiból, és már az én oldalamon volt. Kiemelt a kocsiból, és futva tette meg a bejáratig az utat. Én nyöszörögve kapaszkodtam a pólójába.

-Gyorsan, egy orvost!

-Mi történt?-kérdezte a recepciós.

-A barátnőm terhes és rosszul lett...-alig tudtam kivenni a szavakat, annyira hadart.

-Azonnal intézkedek. Addig tegye le!-mutatott a falnál sorakozó hordágyakra. Patrick bólintott, gyorsan odaszaladt, és gyengéden lefektetett az egyikre. Az ujjaim még mindig görcsösen szorítottak a pólóját, és bármennyire is próbálkozott, nem engedtem el.

-Nyugodj meg. Itt maradok. Minden rendben lesz!-rakta a kezét a pólóját szorongató ujjaimra. Én remegtem a fájdalomtól ő pedig az idegtől.

-Délután... sajnálom...-szűrtem fájdalmasan a fogaim között.

-Nincs semmi baj... nem a te hibád volt... -kisimított az arcomból egy kócos hajtincset. Én majdnem elájultam a fájdalomtól.

Egy orvos rohant felénk.

-Mi történt? -kérdezte Patricktől.

-Rosszul lett... nem voltam otthon. Az én hibám!

-Uram, kérem, nyugodjon le! Én megvizsgálom a feleségét, addig töltse ki a papírokat.- Patricknek annyi ereje sem volt, hogy kijavítsa az orvost, csak erőtlenül bólintott egyet. Én erősebben szorítottam Patrick pólóját, ő fájdalmas arccal lefejtette róla az ujjaim, megsimította az arcom, az orvos pedig hordágyastól betolt egy terembe...

Just one yesterday: 35., rész

35., rész- másnaposok

Reggel az ágyunkban ébredtem, a tegnapi ruhámban, és amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy nem csak Patrickkel aludtam egy ágyban, hanem Petetel is (?). Ha én is ittam volna, még azt hittem volna, hogy valami hülyeséget csináltam. De mivel se én, se Patrick nem ittunk egy korty alkoholt sem az este, ez a lehetőség kilőve. Pár pillanatig töprengtem, hogy mi lehet a magyarázat, de végül feladtam, halkan felkeltem, és otthagytam Patricket és a békésen hortyogó Pete-et aludni.

Benéztem Vikihez is, ő is az igazak álmát aludta, egy esernyőt ölelgetve. Tehát ő is megvolt.

Lent Joe és Andy aludtak, Andy a kanapén, összefirkált arccal, Joe pedig a fürdőkádban, egy kötéssel a fején és talpig virágföldesen.

Bementem a konyhába, csináltam magamnak egy kávét. Lefőztem több adagot is, a többiekre gondolva, akikre a tegnap este után rá fog férni a kávé és a fájdalomcsillapító.

Ránéztem az órára: fél tizenkettő. Mindjárt kelnek a srácok is.

- Jézusom! Ember! MI a…?- hallottam Pete kiáltását az emeletről. A hang gazdája eszeveszetten futott le a lépcsőn, és majdnem megbotlott a saját lábában. Mögötte Pat sétált le halál nyugodtan. A kiáltásra lassan mindenki mozgolódni kezdett, Viki jött le az esernyővel a kezében, Joe jelent meg, virágfölddel borítva, kötéssel a fején. Andy a fejét fogva jelent meg a konyhában. Tehát mindenki itt volt.

- Miért aludtam egy ágyban Patrickkel?- kérdezte falfehér arccal Pete.

- Na, ezt egyébként én sem tudom. De akarom én tudni? – néztem Patrickre nevetve. Aki elmesélte, hogy Pete olyan fél hatkor, még részegen teljes lelki nyugalommal besétált a szobánkba, és befeküdt mellénk az ágyba (??). Patrick egyedül nem bírta el, a többiek már aludtak, így hát visszafeküdt ő is, a lehető legmesszebb Petetől. Hm. Akkor már mindent értek. Vagyis.

- Miért jöttél át a szobánkba fél hatkor? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Honnan tudjam? –vonta meg a vállát Pete.

- Akkor már mindent értek. - bólintottam, és tovább ittam a kávém.

- Öö… srácok… Nem akarok indiszkrét lenni, de… Elmondanátok, hogy például miért van bekötve a fejem, hogy miért vagyok virágföldes, vagy hogy miért aludtam a fürdőkádban?- kérdezte Joe.

- Senki nem emlékszik semmire? – kérdeztem. Mondjuk, megértem, olyan mennyiségű pia után én sem emlékeznék sok mindenre. Mindenki csóválta a fejét, kivéve én és Pat.

- Szóval. Olyan éjfél körülig elvoltatok a piával, de aztán unatkozni kezdtetek. Akkor ez a nagyeszű – biccentettem Pete felé a fejemmel – kitalálta, hogy el akar menni sétálni. Éppen indulni készültünk, amikor Joe kiugrott a nyitott ablakon, mert összetévesztette az ajtóval.

- Akkor ezért vagy virágföldes. - biccentett Pete.

Folytattam a történetet. Ami a következő: miután Joe sikeresen kiugrott az ablakon nagyobb sérülés nélkül, és bekötöttük azt az egy sebét a fején, bejöttünk. Andy olyan három óra körül kidőlt, amitől az a zseniális ötlete támadt valakinek – Petenek, ki másnak? – hogy firkálják össze az arcát alkoholos filccel. Miután ez megtörtént, úgy tűnt, végre kidőlnek, de nem. Ekkor kezdte Pete énekelni a himnuszt, ami megihlette Vikit, aki egy nyitott esernyővel (fogalmam sincs, honnan szedte), kezdett táncolni a nappali közepén. Ez volt hajnali négy körül. Ezután Joe elment vécére, és miután egy órán keresztül nem jött vissza, bekopogtunk. Nem jött válasz, ezért benyitottunk, és megláttuk az édesdeden szunyókáló Joet a fürdőkádban. Mivel úgy tűnt, jót alszik, otthagytuk. Amikor Pattel visszaértünk a nappaliba, megkíséreltük „elaltatni” a többieket is. Vikit és Petet felkísértük Viki szobájába. Az akkorra már kellőképpen álmos Viki nem szándékozott megválni az este során szinte hozzánőtt esernyőtől, ezért vele aludt el. Amikor otthagytuk őket, mindhárman ágyban voltak és látszólag aludtak. - Pete, Viki, és az esernyő. Ekkor mi is aludni mentünk, kellőképpen kifárasztott minket az egész estés „bébiszitterkedés”. Ez után jött Pete.

-Már mindent értek. – bólogatott Viki. 

Mindenkinek kiosztottam a kávét és fejfájáscsillapítót. A nap további részében a többiek „gyógyultak”, és minél kevesebbet beszéltek, mivel minden apró hangtól még jobban fájt az amúgy is migrénes fejük. Így jár, aki sokat iszik.

Just one yesterday: 34., rész

34., rész-házavató

Az elkövetkező hetek úgy-ahogy nyugodtan teltek. Úgy-ahogy…

Volt három kemény beszélgetésünk. Már ebből inkább csak kettő volt keménynek mondható.

Az első a szüleim és köztem volt, amikor a nyári szünet utolsó hetében hazajöttek. Hát igen, kicsit húzósan hangzott, hogy a 18 éves lányuk terhes, és még csak nem is attól a fiútól, akit három hónapja bemutatott nekik. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy én igazából mindig Patricket szerettem, előtte is stabil kapcsolatunk volt, most is az van. Adam csak „botlás” volt… miután ezt elmondtam nekik, kicsit megnyugodtak. Így elfogadhatóbb volt a történet, tekintve, hogy Patrick mellettem állt. Ők természetesen örültek, bár nehezményezték, hogy nem ismerik Patet, nem tudják, ki ő.

Ezután volt a második beszélgetés, anyáék, köztem, és Patrick között, ami csak egy ideig volt nehéz. Vagyis inkább kínos. Amikor bemutattam. Anyuék ebédre hívták át egyik hétvégén, amikor itthon voltak. Patrick nagyon aranyos volt, úgy csinált, mintha nem minden kb. idejét ebben a házban töltené. Udvarias volt és kedves, amilyen lenni szokott, és ezzel rögtön belopta magát anya szívébe. Tehát már csak apa maradt bizalmatlan vele szemben.

Ebéd után leültünk a nappaliban, én Pat mellé a kanapéra. Végig bátorítóan fogtam a kezét. Vagyis inkább én szétizgultam magam, szegény kezét olyan erősen szorítottam, hogy szerintem fájt neki, ő pedig teljesen türelmesen, udvariasan és kedvesen fogadta anyuék kérdéseit. Amikor komoly témára terelődött a szó, én majdnem elájultam, ő viszont akkor is teljesen higgadt maradt. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Bátran, de tisztelettudóan vázolta fel a terveit a szüleimnek, anyu mosolyogva, bólogatva hallgatta, apa először bizalmatlanul méregette, és várta a hibát. Ami nem jött. Tehát Patrick nem hibázott, és ebbe apa is kénytelen volt belenyugodni. Patrick elmondta, mit tervez. Ami egyébként a következő:

A pénzből, amit a turnén kapott (nem kis összeg, belepirultam, amikor kimondta), lakást szeretne kivenni nekünk, majd idő után egy kisebb családi házat szándékozik venni. Én szemlesütve és elpirulva hallgattam ezeket a terveket-amiket egyébként még én sem tudtam. Egyszóval, komolyan gondolja a jövőt velem. Velünk.

Amikor ezeket a terveket elmondta anyáéknak, meggyőzte őket. Anya teljesen odavolt Patrickért, apa pedig bizalommal tekintett rá, mert rájött, hogy Patrick nem követi el a várva-várt hibát.

Tehát, amíg én szétizgultam magam, tulajdonképpen nem is volt min parázni. Anya első pillanattól kezdve szimpatizált Pattel, apa pedig szerintem örült neki, hogy nem egy szétvarrt nőcsábászt találtam magamnak (huppsz, bocsi, Pete), hanem egy rendes, megbízható fiút.

Apropó, Pete. Mostanában nem nevezhettem volna jogosan nőcsábásznak, ugyanis olyan szinten jó hatással volt rá a kapcsolata, hogy szinte megjavult. Szinte. Aki nem ismeri, azt hihette volna, hogy nem is a régi önmaga. Aki jobban ismeri, az tudta, hogy attól még, hogy jóval érettebben viselkedett, még ő volt, ugyanazokkal a kétértelmű poénjaival, ugyanazzal az örök gyerek mentalitással.

Aztán elkezdődött az iskola, és az iskolával együtt a pletykák is, természetesen. De ez várható volt. Én Pat oldalán léptem be a suliba, már nagyon enyhén dudorodó pocakkal, amit természetesen azonnal kiszúrtak, és elkezdődött a pletyka. De nem érdekelt. Nyugodtan viseltem az égető pillantásokat a hátamon.

Ezek után még egy nagyon fontos találkozás volt hátra, amitől nagyon féltem. Patrick szülei. Bár találkoztam már velük, nem szeretném, ha úgy tekintenének rám, mint a lányra, aki teherbe esett a fiuktól, és ezzel akarja magához láncolni. Mert ez nem igaz. Adtam választási lehetőséget, semmit nem erőltettem rá senkire. Patrick mellettünk döntött. Ennyi.

Végül ez a találkozás is zökkenőmentesen ment, én végigizgultam, Patrick pedig teljesen nyugodt volt, mint legutóbb is. A szülei elfogadtak és örültek a boldogságunknak. És ami a legjobb: kaptam muffint.

Miután anyáék visszarepültek dolgozni, egyik nap kaptunk egy kis csomagot. A feladó anya volt, a címzett pedig… két címzett volt. Én, és Patrick.

-Patrick!- kiabáltam be a nappaliba. - Csomagunk jött!- ő pár pillanat múlva már mellettem volt, a kezét pedig a derekamon pihentette. A vállamon át nézett rá az alig tízszer tíz centis kis csomagra.

- Mi ez?

-Nem tudom, anyuék nem szóltak, hogy küldeni fognak valamit… Ideadod az ollót?- kértem. Ő a kezembe adta az említett tárgyat, amivel pár pillanat alatt kicsomagoltam a kis, könnyű dobozkát a natúr csomagolásból. Amikor kinyitottam a dobozt, valami fényes esett ki belőle, le a földre. Patrick azonnal lehajolt érte.

- Ez egy lakáskulcs. - mondta szemöldökráncolva.

-Várj, van egy kis levél is…- halásztam ki az apró lapocskát a dobozból. Rajta anyu kézírásával írt üzenet volt.

„Kedves Rita és Patrick!
Gondoltuk, megkönnyítjük nektek a lakáskeresést. A saját házatok kulcsát tartjátok most a kezetekben.

Ui.: Patricknek kötelező elfogadnia, mivel már átírattuk a nevetekre.

Szeretettel:
Anya és Apa”

-Patrick… kaptam a szám elé a kezemet, és felé nyújtottam a kis levelet. Miután többször is átolvasta, és meggyőződött róla, hogy jól értette, hirtelen felkapott. Én a kezeim közé fogtam az arcát, és hosszan megcsókoltam.

-De!-tettem fel az ujjam.-Nem lesz házavató!

Naná, hogy volt házavató. A srácok amint megtudták, hogy miénk a ház, azonnal szervezkedni kezdtek. Én vonakodva beleegyeztem, gondoltam, csak módjával gondolják. Milyen naiv voltam!

-Na jó, szerintem akkor most pakoljunk.-szólt Patrick tíz perccel a „buli” előtt.

-Mert?

-A házavató miatt.-mondta, mintha ez egyértelmű lenne.

-Most ígértettem meg Pete-tel, hogy nem lesz durva.- Patrick egész egyszerűen kiröhögött.

-Szerinted Pete-nek mit jelent a „lightos” buli?

-Ó. Ne.-sütöttem le a szemem, amikor rájöttem, hogy nekünk a „lightos” jelző nem egyet jelent. -Akkor pakoljunk.

-Te nem. Csak én.-tolt vissza finoman a kanapéra, ahol eddig ültem.

-Patrick, nem bénultam le!-mosolyodtam el önkéntelenül a kedvességén.

-Hamar megleszek. Te addig pihenj!-mondta, és elkezdett pakolni.

-Minek elrakni az állólámpát?-kérdeztem furán.

-Nem láttad még őket inni, én már igen. Elvetemült állatok. Egyéb kérdés?

-Szeretnélek emlékeztetni, hogy azok az „állatok” a barátaid.-nevettem, miközben elraktam egy vázát.

-Attól még állatok-vonta meg a vállát.-Sosem fogsz rám hallgatni, ugye?-kérdezte nevetve, amikor újabb vázát pakoltam el, figyelmen kívül hagyva a kérését, miszerint pihenjek. Én mosolyogva megvontam a vállam, Patrick pedig szorosan magához ölelve megcsókolt.

Tíz perc múlva a nappali és a konyha meg lett tisztítva azoktól a tárgyaktól, amikre veszélyt jelenthetnek a fiúk: dekorációs tárgyak, állólámpák, értékes dísztárgyak. Ezek most a szobámba zsúfolva pihentek.

Én szedelődzködni kezdtem, Patrick pedig furán nézett rám.

-Mit csinálsz?

-Gondoltam, elmegyek venni valami kaját meg ilyesmit...

-Joe már intézkedett.-mondta, és adott egy puszit.-De aranyos vagy.

-Miért érzem azt, hogy ha Joe vásárol be, abból csak pia lesz?-húztam fel a szemöldököm.

-Reméljük, hogy nem. Akkor nekünk nem lesz mit innunk.

-Nekünk? Én nem ihatok alkoholt, de te igen.

-De akkor csak te nem iszol. Az úgy nem jó. Én sem iszok.-jelentette ki, engem pedig elöntött a melegség. Csak azért nem iszik, hogy én ne érezzem kényelmetlenül magam.

-Szeretlek.-mondtam, és felnéztem rá. A szája szélén mosoly játszott. Az arcom a két keze közé fogta, és belesuttogott.

-Szeretlek.

Mindig azt hittem, hogy a szerelem az idővel és a megszokással elhalványul. De nem. A miénk csak erősödik és elmélyül. Hét hónapja ismerjük egymást, és mint kiderült, az első pillanattól kezdve nem tudtuk elfelejteni egymást. És még mindig gyorsabb volt a pulzusom, ha a közelemben volt. Még mindig vele akartam tölteni minden időmet, minden pillanatomat.

Megcsókolt. Úgy, mint először.

...és akkor csapódott be az ajtó.

-Srácok, máskor akasszatok egy zoknit a kilincsre!-röhögött Pete, mire én a szememet forgatva engedtem el Patricket.

-Hülye.-még egyszer megcsókoltam Patet, aki kajánul nézett utánam.

A fiúk kipakolták az asztalra, amiket vettek. Rengeteg pia.

...Mi lesz ebből?...