Just one yesterday: 36., rész

36., rész-vihar

Ahogy a napok teltek, úgy gyűlt bennem a kétség is. Biztos, hogy ezt akarom? Ha nem, akkor mit?

Nem arról volt szó, hogy Patrickben nem bíztam. Nem, ő tökéletes apaként viselkedett már akkor is.

Én magamban nem bíztam. Mi lesz, ha nem állok helyt? Ha nem felelek meg? Ha megfutamodok?

Mindig elnyomtam magamban a kétséget. Senkinek nem beszéltem róla, még Patricknek sem. Pedig mi mindent elmondtunk egymásnak. De egyik este már nem bírtam tovább.

- Januártól kivetettem magunkat egy időre a suliból. - mondta Patrick. Én az ajkamba haraptam.

- Nem lenne muszáj…- szóltam halkan. Patrick értetlenül nézett rám.

- Hogy mehetnél iskolába, amikor... - kezdte, aztán leesett neki. –Mi?! - nézett rám elkerekedett szemekkel. –Tehát ezen gondolkodsz hetek óta. - Most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek. - Nehogy azt hidd, hogy nem látom rajtad, ha valami nyomaszt. - Igen. Tudnom kellett volna, hogy ő átlát rajtam.

- Én… nem tudom. Nem vagyok biztos abban, hogy mi lesz.

- Rita. Tudnod kéne, hogy én mindig melletted leszek.

- Patrick, tudom, és nem is veled van a baj. Te nagyszerű vagy. De tényleg. Csak… minden olyan gyorsan történt. Nem volt választási lehetőségem. Helyettem is döntöttél. – mondtam halkan. Patrick lehajtotta a fejét.

- Miért nem mondtad el nekem?

- Mert féltem…

- Tőlem? Normális vagy?!

- Annyira boldognak látszottál.

- És ezért úgy gondoltad, hogy nem mondhatod el nekem? Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Ha nem egymással beszéljük meg, akkor kivel?

- El akartam mondani, csak… - nem tudtam befejezni a mondatot.

- Csak? – kérdezte halkan.

- Csak tudtam, hogy te úgysem mennél bele! – kiáltottam hirtelen dühvel. Ő elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Szerinted valaha is belekényszerítenélek valamibe? – kiabált már ő is.

- Hát úgy tűnt!

-Jó, tudod mit? Ha én vagyok a hibás, akkor hagylak. Nehogy ne merj miattam jól dönteni. - mondta gúnyosan. Én sírás határán néztem, ahogy lekapja a kabátját a fogasról, kiviharzik az ajtón, és becsapja maga mögött azt.

Miután azt ajtó becsukódott, hallottam a gyors lépteit a betonon, és aztán csak csend. Síri csend. A kiabálás után sértette a fülem ez a csönd, ami most azt jelentette, hogy elment. Egyedül maradtam. Kitört belőlem a sírás. Lerogytam a földre, hullottak a könnyeim.

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Csak arra emlékszem, hogy azonnal megbántam minden egyes szót. Vissza akartam tekerni az időt, hogy újra itt legyen mellettem. Minden könnycsepp után jött egy újabb, és úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni.

Úgy döntöttem felállok, mert nem ülhetek ott örökké (bármennyire is szeretnék). Feltápászkodtam és könnyektől homályos látással megkerestem a telefonom. Vikit akartam hívni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Nem ugraszthatom minden baromságom miatt! Pete-tel ment valahova, nem akartam hazarángatni. Meg ugye Patrick is visszajön, ha lenyugodott. Maximum holnap reggel biztos hazajön. - gondoltam.

Inkább úgy döntöttem, megvárom Patricket. Elég késő volt, ezért azt gondoltam, biztos a szüleinél alszik, és reggel jön vissza.

Vettem egy forró zuhanyt és lefeküdtem aludni. Fura volt, hogy nem mellette alszom el, hogy nem ölel át, ahogy szokott. Hiányzott, még ha csak rövid ideje is volt távol. Összegömbölyödtem és nagy nehezen elaludtam.

Nem sokkal később iszonyatos fájdalomra ébredtem. Belehasított a hasamba, és nem múlt. Csak egyre rosszabb lett. Én felzokogtam a fájdalomtól. Levertem pár dolgot az éjjeliszekrényemről, mire megtaláltam a telefonom.

-Igen?

-Patrick… Valami baj van! – zokogtam a telefonba.

-Mi történt??

-Nem tudom… fáj… segíts… kérlek…

-Öt perc!

Eldobtam a telefont és megpróbáltam összeszedni magam. De nem ment. A földön négykézláb álltam, és nem tudtam felegyenesedni. A kíntól elhomályosodott a látásom. Összefolytak a dolgok.

Elveszítettem az időérzékem, így nem tudom mennyi idő telt el így. Egyszer csak Patrick jelent meg az ajtóban.

-Rita, mi történt? – kérdezte halálra ijedve. Én nem tudtam válaszolni. Letérdelt mellém. – Ne, Rita. Nem. Nem. Mindjárt beviszlek a kórházba. Tarts ki! Kérlek!- könyörgött. Remegve rárakta a kezem a nyakára, a térdem alá nyúlt, a másik kezével pedig a hátamat támasztva a karjába kapott. – Rita… mindjárt… - mondta elcsukló hangon.

Én kínok közt vergődtem a kezeiben. Leszaladt velem a lépcsőn, ki a nyitott kapun, és beültetett az apja kocsijába. Gyorsan bekötött, visszaszaladt becsukni legalább a kaput, és pár másodperc múlva már a kocsiban ült. Egyik kezével a kezemet fogta, a másikkal pedig vezetett.

-El tudod mondani, hogy mi történt?-kérdezte remegő hangon. Én lassan megráztam a fejem. Nem mertem kinyitni a szám, féltem, hogy újra ordítani kezdek. -Jó, semmi baj.-nyugtatott Patrick engem és szerintem magát is.

A megengedett sebesség kétszeresével száguldott a kihalt utakon. Behajtott a kórház elé és csikorogva lefékezett. Kipattant a kocsiból, és már az én oldalamon volt. Kiemelt a kocsiból, és futva tette meg a bejáratig az utat. Én nyöszörögve kapaszkodtam a pólójába.

-Gyorsan, egy orvost!

-Mi történt?-kérdezte a recepciós.

-A barátnőm terhes és rosszul lett...-alig tudtam kivenni a szavakat, annyira hadart.

-Azonnal intézkedek. Addig tegye le!-mutatott a falnál sorakozó hordágyakra. Patrick bólintott, gyorsan odaszaladt, és gyengéden lefektetett az egyikre. Az ujjaim még mindig görcsösen szorítottak a pólóját, és bármennyire is próbálkozott, nem engedtem el.

-Nyugodj meg. Itt maradok. Minden rendben lesz!-rakta a kezét a pólóját szorongató ujjaimra. Én remegtem a fájdalomtól ő pedig az idegtől.

-Délután... sajnálom...-szűrtem fájdalmasan a fogaim között.

-Nincs semmi baj... nem a te hibád volt... -kisimított az arcomból egy kócos hajtincset. Én majdnem elájultam a fájdalomtól.

Egy orvos rohant felénk.

-Mi történt? -kérdezte Patricktől.

-Rosszul lett... nem voltam otthon. Az én hibám!

-Uram, kérem, nyugodjon le! Én megvizsgálom a feleségét, addig töltse ki a papírokat.- Patricknek annyi ereje sem volt, hogy kijavítsa az orvost, csak erőtlenül bólintott egyet. Én erősebben szorítottam Patrick pólóját, ő fájdalmas arccal lefejtette róla az ujjaim, megsimította az arcom, az orvos pedig hordágyastól betolt egy terembe...