Just one yesterday: 34., rész

34., rész-házavató

Az elkövetkező hetek úgy-ahogy nyugodtan teltek. Úgy-ahogy…

Volt három kemény beszélgetésünk. Már ebből inkább csak kettő volt keménynek mondható.

Az első a szüleim és köztem volt, amikor a nyári szünet utolsó hetében hazajöttek. Hát igen, kicsit húzósan hangzott, hogy a 18 éves lányuk terhes, és még csak nem is attól a fiútól, akit három hónapja bemutatott nekik. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy én igazából mindig Patricket szerettem, előtte is stabil kapcsolatunk volt, most is az van. Adam csak „botlás” volt… miután ezt elmondtam nekik, kicsit megnyugodtak. Így elfogadhatóbb volt a történet, tekintve, hogy Patrick mellettem állt. Ők természetesen örültek, bár nehezményezték, hogy nem ismerik Patet, nem tudják, ki ő.

Ezután volt a második beszélgetés, anyáék, köztem, és Patrick között, ami csak egy ideig volt nehéz. Vagyis inkább kínos. Amikor bemutattam. Anyuék ebédre hívták át egyik hétvégén, amikor itthon voltak. Patrick nagyon aranyos volt, úgy csinált, mintha nem minden kb. idejét ebben a házban töltené. Udvarias volt és kedves, amilyen lenni szokott, és ezzel rögtön belopta magát anya szívébe. Tehát már csak apa maradt bizalmatlan vele szemben.

Ebéd után leültünk a nappaliban, én Pat mellé a kanapéra. Végig bátorítóan fogtam a kezét. Vagyis inkább én szétizgultam magam, szegény kezét olyan erősen szorítottam, hogy szerintem fájt neki, ő pedig teljesen türelmesen, udvariasan és kedvesen fogadta anyuék kérdéseit. Amikor komoly témára terelődött a szó, én majdnem elájultam, ő viszont akkor is teljesen higgadt maradt. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Bátran, de tisztelettudóan vázolta fel a terveit a szüleimnek, anyu mosolyogva, bólogatva hallgatta, apa először bizalmatlanul méregette, és várta a hibát. Ami nem jött. Tehát Patrick nem hibázott, és ebbe apa is kénytelen volt belenyugodni. Patrick elmondta, mit tervez. Ami egyébként a következő:

A pénzből, amit a turnén kapott (nem kis összeg, belepirultam, amikor kimondta), lakást szeretne kivenni nekünk, majd idő után egy kisebb családi házat szándékozik venni. Én szemlesütve és elpirulva hallgattam ezeket a terveket-amiket egyébként még én sem tudtam. Egyszóval, komolyan gondolja a jövőt velem. Velünk.

Amikor ezeket a terveket elmondta anyáéknak, meggyőzte őket. Anya teljesen odavolt Patrickért, apa pedig bizalommal tekintett rá, mert rájött, hogy Patrick nem követi el a várva-várt hibát.

Tehát, amíg én szétizgultam magam, tulajdonképpen nem is volt min parázni. Anya első pillanattól kezdve szimpatizált Pattel, apa pedig szerintem örült neki, hogy nem egy szétvarrt nőcsábászt találtam magamnak (huppsz, bocsi, Pete), hanem egy rendes, megbízható fiút.

Apropó, Pete. Mostanában nem nevezhettem volna jogosan nőcsábásznak, ugyanis olyan szinten jó hatással volt rá a kapcsolata, hogy szinte megjavult. Szinte. Aki nem ismeri, azt hihette volna, hogy nem is a régi önmaga. Aki jobban ismeri, az tudta, hogy attól még, hogy jóval érettebben viselkedett, még ő volt, ugyanazokkal a kétértelmű poénjaival, ugyanazzal az örök gyerek mentalitással.

Aztán elkezdődött az iskola, és az iskolával együtt a pletykák is, természetesen. De ez várható volt. Én Pat oldalán léptem be a suliba, már nagyon enyhén dudorodó pocakkal, amit természetesen azonnal kiszúrtak, és elkezdődött a pletyka. De nem érdekelt. Nyugodtan viseltem az égető pillantásokat a hátamon.

Ezek után még egy nagyon fontos találkozás volt hátra, amitől nagyon féltem. Patrick szülei. Bár találkoztam már velük, nem szeretném, ha úgy tekintenének rám, mint a lányra, aki teherbe esett a fiuktól, és ezzel akarja magához láncolni. Mert ez nem igaz. Adtam választási lehetőséget, semmit nem erőltettem rá senkire. Patrick mellettünk döntött. Ennyi.

Végül ez a találkozás is zökkenőmentesen ment, én végigizgultam, Patrick pedig teljesen nyugodt volt, mint legutóbb is. A szülei elfogadtak és örültek a boldogságunknak. És ami a legjobb: kaptam muffint.

Miután anyáék visszarepültek dolgozni, egyik nap kaptunk egy kis csomagot. A feladó anya volt, a címzett pedig… két címzett volt. Én, és Patrick.

-Patrick!- kiabáltam be a nappaliba. - Csomagunk jött!- ő pár pillanat múlva már mellettem volt, a kezét pedig a derekamon pihentette. A vállamon át nézett rá az alig tízszer tíz centis kis csomagra.

- Mi ez?

-Nem tudom, anyuék nem szóltak, hogy küldeni fognak valamit… Ideadod az ollót?- kértem. Ő a kezembe adta az említett tárgyat, amivel pár pillanat alatt kicsomagoltam a kis, könnyű dobozkát a natúr csomagolásból. Amikor kinyitottam a dobozt, valami fényes esett ki belőle, le a földre. Patrick azonnal lehajolt érte.

- Ez egy lakáskulcs. - mondta szemöldökráncolva.

-Várj, van egy kis levél is…- halásztam ki az apró lapocskát a dobozból. Rajta anyu kézírásával írt üzenet volt.

„Kedves Rita és Patrick!
Gondoltuk, megkönnyítjük nektek a lakáskeresést. A saját házatok kulcsát tartjátok most a kezetekben.

Ui.: Patricknek kötelező elfogadnia, mivel már átírattuk a nevetekre.

Szeretettel:
Anya és Apa”

-Patrick… kaptam a szám elé a kezemet, és felé nyújtottam a kis levelet. Miután többször is átolvasta, és meggyőződött róla, hogy jól értette, hirtelen felkapott. Én a kezeim közé fogtam az arcát, és hosszan megcsókoltam.

-De!-tettem fel az ujjam.-Nem lesz házavató!

Naná, hogy volt házavató. A srácok amint megtudták, hogy miénk a ház, azonnal szervezkedni kezdtek. Én vonakodva beleegyeztem, gondoltam, csak módjával gondolják. Milyen naiv voltam!

-Na jó, szerintem akkor most pakoljunk.-szólt Patrick tíz perccel a „buli” előtt.

-Mert?

-A házavató miatt.-mondta, mintha ez egyértelmű lenne.

-Most ígértettem meg Pete-tel, hogy nem lesz durva.- Patrick egész egyszerűen kiröhögött.

-Szerinted Pete-nek mit jelent a „lightos” buli?

-Ó. Ne.-sütöttem le a szemem, amikor rájöttem, hogy nekünk a „lightos” jelző nem egyet jelent. -Akkor pakoljunk.

-Te nem. Csak én.-tolt vissza finoman a kanapéra, ahol eddig ültem.

-Patrick, nem bénultam le!-mosolyodtam el önkéntelenül a kedvességén.

-Hamar megleszek. Te addig pihenj!-mondta, és elkezdett pakolni.

-Minek elrakni az állólámpát?-kérdeztem furán.

-Nem láttad még őket inni, én már igen. Elvetemült állatok. Egyéb kérdés?

-Szeretnélek emlékeztetni, hogy azok az „állatok” a barátaid.-nevettem, miközben elraktam egy vázát.

-Attól még állatok-vonta meg a vállát.-Sosem fogsz rám hallgatni, ugye?-kérdezte nevetve, amikor újabb vázát pakoltam el, figyelmen kívül hagyva a kérését, miszerint pihenjek. Én mosolyogva megvontam a vállam, Patrick pedig szorosan magához ölelve megcsókolt.

Tíz perc múlva a nappali és a konyha meg lett tisztítva azoktól a tárgyaktól, amikre veszélyt jelenthetnek a fiúk: dekorációs tárgyak, állólámpák, értékes dísztárgyak. Ezek most a szobámba zsúfolva pihentek.

Én szedelődzködni kezdtem, Patrick pedig furán nézett rám.

-Mit csinálsz?

-Gondoltam, elmegyek venni valami kaját meg ilyesmit...

-Joe már intézkedett.-mondta, és adott egy puszit.-De aranyos vagy.

-Miért érzem azt, hogy ha Joe vásárol be, abból csak pia lesz?-húztam fel a szemöldököm.

-Reméljük, hogy nem. Akkor nekünk nem lesz mit innunk.

-Nekünk? Én nem ihatok alkoholt, de te igen.

-De akkor csak te nem iszol. Az úgy nem jó. Én sem iszok.-jelentette ki, engem pedig elöntött a melegség. Csak azért nem iszik, hogy én ne érezzem kényelmetlenül magam.

-Szeretlek.-mondtam, és felnéztem rá. A szája szélén mosoly játszott. Az arcom a két keze közé fogta, és belesuttogott.

-Szeretlek.

Mindig azt hittem, hogy a szerelem az idővel és a megszokással elhalványul. De nem. A miénk csak erősödik és elmélyül. Hét hónapja ismerjük egymást, és mint kiderült, az első pillanattól kezdve nem tudtuk elfelejteni egymást. És még mindig gyorsabb volt a pulzusom, ha a közelemben volt. Még mindig vele akartam tölteni minden időmet, minden pillanatomat.

Megcsókolt. Úgy, mint először.

...és akkor csapódott be az ajtó.

-Srácok, máskor akasszatok egy zoknit a kilincsre!-röhögött Pete, mire én a szememet forgatva engedtem el Patricket.

-Hülye.-még egyszer megcsókoltam Patet, aki kajánul nézett utánam.

A fiúk kipakolták az asztalra, amiket vettek. Rengeteg pia.

...Mi lesz ebből?...