Az elkövetkező hetek nagyon gyorsan teltek, nem mintha felgyorsult volna az idő, csak az egyik dolog után gyorsan jött a másik. Adammel járni kezdtünk, és szépen haladt a kapcsolatunk. Nyár közepe volt. Viki még mindig nem bírta Adamet. Dehogy is. A "nem bírta" enyhe kifejezés, mondhatni utálta. Igen, ez a jó szó. Utálta. Nem szerette, amikor nálunk volt, és ha tehette, nem jött velünk sehova. Eleinte sokat veszekedtünk a csípős beszólásai miatt, de végül azok is abbamaradtak, mintha levegőnek nézte volna Adamet. Igazából olyan volt, mintha belefáradt volna a harcba, és visszavonult volna, aminek örültem, mert legalább nem volt feszültség.
A nyaram nagyon jól telt. Főleg Vikivel és Adammel voltam, koncertre mentünk, enni, vagy csak úgy sétálni, de voltak olyan napok, amikor egyszerűen csak lustálkodtunk, bár ezt inkább Adammel tettem, ha nálunk aludt. Az ilyen napokon általában nagyon meleg volt, ezért a hűvös szobában fagyit eszegettünk és filmeztünk. Ezeket a napokat is szerettem.
De a legfontosabb az volt, hogy valamilyen szinten elfelejtettem Patricket. Néha viszont rá gondoltam, és ilyenkor mardosó bűntudatot éreztem, amiért Adam odavan értem, és én még is Patre gondolok, ezért inkább mindig gyorsan elhessegettem a gondolatokat. Természetesen így könnyebb volt, hogy nem láttam, kicsit tartottam is az ősztől, amikor ismét minden nap látni fogom, de minél több időt töltöttem el Adammel, annál inkább halványult el bennem ez az érzés.
Éppen egy ilyen lustálkodós reggelen keltem fel, iszonyatos hányingerre, és rögtön rohantam a vécére, ahol nem részletezném, mit csináltam. Adam pár pillanat múlva bekopogott.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Nem.-mondtam meg őszintén.
-Várj bemegyek.-mondta.
-Ne gyere be! Tiszta undorító.-mondtam.
-Nem baj.-mondta, és tényleg bejött. Szuper, már hányni is lát.
-Mi a baj?-ült le mellém a földre.
-Nem tudom.-mondtam.
-Valami nem jót ettél, vagy...?
-Nem tudom. Kérlek idehívod Vikit? Ő tud segíteni.-mondtam félve.
-Persze.-mondta, megsimította a vállam, és lesietett a lépcsőn. Amíg nem volt a közelemben senki, megpróbáltam kicsit összeszedni magam, bár nem volt rá sok ídőm, mivel Viki fél perc múlva futva rontott be a fürdőszobába.
-Mi történt?-kérdezte.
-Hát... az a helyzet, hogy pár napja késik... és nagyon rosszul vagyok.-mondtam idegesen. Viki tágra nyílt szemmel nézett rám, majd halkan megkérdezte:
-És... szerinted Adam..
-Nem hiszem...-fogtam a fejem.
-Szerintem kellene beszélned Pattel is. Három nap múlva jönnek haza... tudnia kell, ha esetleg...-mondta.
-Tudom...-bólogattam. -Ma felhívom.-néztem fájdalmasan.
-Figyelj, csaj hogy tudd. Én melletted állok, bármi történik.-mondta Viki, bár ezt anélkül is tudtam, hogy mondta volna.
-De még semmi sem biztos.-mondtam.
-Jó, csak hogy tudd.
-Köszönöm.
Ezek után Adam jött be hozzám.
-Jobban vagy?-kérdezte aggódva.
-Igen. Biztos csak valami rosszat ettem..-mondtam. Utáltam, hogy hazudnom kellett neki, de amíg nem tudtam semmi biztosat, nem akartam neki elmondani. Ezek után ha más ott voltam, lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magam valamennyire. Fél óra múlva vizes hajjal huppantam le Adam mellé az ágyra. Ő magához húzott, és mélyen a szemembe nézett.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Semmi.-mondtam egy álmosollyal. Mostanában nagyon jól megy. Adamnek aznap szerencsére el kellett mennie valahova, ezért nyugodtan tudtam Patrickkel beszélni. Nehezen, de elszántam magam, és felhívtam. Reméltem, hogy nem veszi fel, de nem lett szerencsém, kb három csengés után felvette.
-Haló-szólt bele.
-Szia Patrick... -mondtam halkan.
-Szia.-mondta színtelen hangon.
-Figyelj, beszélnünk kell...-mondtam, előre félve a választól.
-Miért kéne beszélnünk? -kérdezte.-Miről kellene még nekünk beszélnünk?-kérdezte kicsit dühösen. Igen, megérdemlem.
-Nagyon fontos.-mondtam.
-Rita, mi olyan amiről nekünk beszélnünk kellene?! Miért nem tudsz végre békén hagyni?-kérdezte. Előtörtek belőlem a dolgok. Megint úgy éreztem magam, mint lassan három hónapja, amikor hatalmasat hibáztam. Megint sírni lett volna kedvem.
-Kérlek, Patrick, ezt nem telefonon kellene megbeszélnünk... ez tényleg komoly dolog, és nem rólam van szó...-mondtam. Sóhajtott egyet, majd megszólalt.
-Jó. Mikor akarsz találkozni?
-Holnap jó lenne. 10-kor, a parkban?-kérdeztem.
-Jó.-mondta, és lerakta.
Fájt, megint. Nem tudtam hova rakni ezt az érzést, mivel én Adammel vagyok együtt. Bár az egész kapcsolatunk úgy indult, hogy csak Patet akartam féltékennyé tenni, azt hittem, szeretem. De már nem voltam benne biztos. Nem, nem, nem. Ezt most csak azért gondolom, mert össze vagyok zavarodva.
Adam edzőtáborba megy reggel, tehát csak telefonon beszéltünk este, de rövidre fogtam, mert minden egyes szó után utáltam magam, amiért az érzéseivel játszok. Mekkora dög vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése