Reggel idegesen keltem fel, ami szerintem érthető is. Féltem ettől a találkozástól. Egyrészt, féltem Patrick reakciójától, mind rám, mind a mondandómra nézve. Másodszor, féltem magamtól is.Féltem a saját reakciómtól, amit ő válthat ki belőlem. Nem akartam kikelni az ágyból, de muszáj volt, így hát lebotorkáltam a konyhába, csináltam magamnak egy kávét, de mire kész lett, már nem is kívántam. Mindegy, majd odaadom Vikinek. Igazam lett, negyed óra múlva megjelent a lépcsőn, iszonyatosan álmos fejjel. Említettem már, hogy nem egy koránkelő típus? Boldogan elfogadta a kávét, és leült velem szembe.
-Mikor...?-kérdezte óvatosan. Rögtön tudtam, mire gondol.
-Tízre megyek.-mondtam, mire ő bólintott egyet.
-Adam?
-Még nem beszéltem vele. -mondtam, és felmentem készülődni, meg sem várva a válaszát.
Fél tízkor nehéz szívvel indultam el. Az úton zenét hallgattam, és gondolkoztam. Tulajdonképpen mit is fogok mondani? Mit akarok én? Még be sem fejeztem az iskolát! Egy hónap múlva töltöm a tizennyolcat. Jóformán még gyerek vagyok! Mit csinálnék én egy gyerekkel? Ha Patrick elküldene, mit csinálnék? Ezeken gondolkoztam, és egyre jobban kétségbe estem, amikor odaértem a parkba, leültem egy padra, és vártam, mivel tíz perccel korábban érkeztem meg. Legalább van egy kis időm gondolkodni. Persze. Meg ahogy azt elképzeltem. Körülbelül két perc múlva Patrick is megjött, mintha csak megérezte volna, hogy én is korábban jövök. Vagy csak neki is gondolkodnia kellett.
-Szia!-szólt, felrázva a gondolataimból. Felálltam, ránéztem, és elállt a lélegzetem. A hasam liftezni kezdett, és félő volt, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Nem arról volt szó, hogy megváltozott volna. Nem. Pont ez az. Olyan volt, mint mindig, bár nem volt hideg, ő hosszú fekete nadrágban volt, hozzá egy pólóval, és a kék ingjével, amit annyira szerettem, és természetesen a kalap és a szemüveg sem maradhatott el.
Nem arról volt szó, hogy milyen jól néz ki, bár szerintem tökéletes volt, mint mindig. Hanem arról, hogy sokkal jobban hiányzott, mint hittem volna. Egyből lelkiismeret-furdalásom lett, hiszen én Adammel vagyok. Csak éppen most próbálom elmondani a volt barátomnak, hogy terhes vagyok, méghozzá tőle, még mindig szeretem, és legszívesebben ráugranék, rákulcsolnám a lábam, és nem engedném el. Persze az utolsó kettőről kizárt, hogy beszélhessek neki. Az elsőről a fent nevezett okok miatt (Adam), a másodikról pedig, mert szimplán hülyének nézne. Bár, így végiggondolva, valószínűleg én is hülyének nézném magam. Hm. Van benne valami.
Sírni akartam a boldogságtól, mert újra itt van, a dühtől, mert elveszítettem, és a bűntudattól, mert ezt nem iránta kellene éreznem. Hanem a barátom iránt, aki semmit sem tud ezekről a dolgokról. Huppsz. Ezért nem mertem semmit mondani, mert elszóltam volna magam, csak egy halk "sziára" futotta.
-Szia.-inkább tűnt nyávogásnak, mint köszönésnek, de mindegy.
-Miről akarsz beszélni?-kérdezte hűvösen. Jaj, ne. Utálom, amikor ilyen érdektelen. Idegesít, hogy nem tehetek ellene semmit. És ő ezt pontosan tudja.
-Menjünk el valamerre.-mondtam, és én is megpróbáltam hűvösnek mutatkozni. Hát, sikerült, ahogy sikerült. ő vonakodva bólintott egyet.
Elsétáltunik egy közeli kávézóhoz, ami kongott az ürességtől, és leültünk az egyik legtávolabbi asztalhoz. Párnázott padok voltak az asztalok körül, ami okozott egy kis zavart. Ő leült az egyik kanyargós pad közepére, én pedig hezitáltam, hogy mit csináljak. Üljek le mellé, vagy üljek vele szembe? Deja vú érzésem támadt. Mintha ezt egyszer már eljátszottuk volna valamikor, valahol. Dühösen leültem mellé. Hát, most el kell viselnie, nem érdekel, hogy szeretné-e. Ez van.
Pár perc múlva egy fiatal felszolgáló lány jött felvenni a rendelésünket. Kértünk egy-egy kávét, és amikor elment, Patrick felém fordult.
-Igen?-kérdezte ugyanolyan hűvös stílusban. Tudja, hogy ezzel iszonyatosan fel tud idegesíteni. Francba.
-Figyelj, ezt most komolyan kell megbeszélnünk. Tegyünk félre mindent. Ez sokkal fontosabb, mint a kettőnk dolga... És, ne borulj ki... még nem... nem biztos. De szerintem igen.-habogtam össze-vissza. Igen, ennyit a hűvös stílusról. Ajj. Patrick sokkal jobban csinálja. Úgy tűnt, most neki sem megy annyira, mert őszinte érdeklődést láttam az arcán, idegességgel vegyülve. Fogalmam sincs, mit gondolhatott, ilyen felvezetés után szerintem minimum egy olyan kaliberű dologra számíthatott, mint hogy bejelentem, a Föld hamarosan megsemmisül.
-Mi az?-kérdezte félve.
-Szóval... az a helyzet, hogy... terhes vagyok.-mondtam ki hirtelen, és vártam a reakcióját. Ő csak ült, és nem szólalt meg, így folytattam.-Holnap megyek orvoshoz, és szeretném, ha elkísérnél. -rágtam a szám szélét.
-És biztos, hogy tőlem? Adam?-honnan tudott Adamről? Kitől? Ohó. Pete. Hát persze. Megbízható forrásai vannak. Behúzta a nyakát, amikor rájött, hogy elárulta magát. Én nem törődtem vele, csak megráztam a fejem.
-Nem hiszem. Akkor még nem tudnám.-mondtam lesütött szemmel. Ő még mindig csak ült, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
-Azt mondod... hogy lehet, hogy... apa... apa leszek?-kérdezte halkan.
-Igen.-mondtam még mindig szemlesütve. Ő közelebb csúszott hozzám, és szorosan megölelt. A hirtelen mozdulatra nem tudtam mit reagálni, ezért csak hagytam, hogy öleljen. -Meg kellene beszélnünk, hogy mi lesz.-próbáltam rátérni a dolog fájdalmas részére. Patrick arca elsötétült.
-Én...mindenben mellettetek-kezdte volna, de én félbeszakítottam.
-Patrick. 18 leszek. Be sem tudnám fejezni az iskolát. És én... nem ezt akartam, érted?-az arcomon legördült a első könnycsepp. Épp nyitotta volna a száját, de én belefolytottam a szót.-Nem így. Nem ekkor. Nem ilyen körülmények között. -mondtam halkan. Ő a mondanivalómat próbálta emészteni, és egy kis idő múlva megszólalt.
-Én... megértem, hogy nem most, és nem tőlem...-itt nagyon ideges lettem.
-Szerinted elmondtam volna, ha nem tőled szeretném? Rosszul döntöttem. Igen. Minden nap szenvedek is miatta. Mert elvesztettelek. Mert rossz fiúval vagyok. Adam rendes. De ő nem te. Vele nem tudok olyan őszintén beszélni. Vele nem tudok úgy nevetni. -ő csak ült, és úgy tűnt, sok volt neki ez egyszerre. Kihasználva ezt folytattam, amíg volt bátorságom. -Minden egyes percét utáltam ennek a nyárnak. Utálom, hogy nem tudtalak bemutatni a szüleimnek. Utálom, hogy reggelente nem melletted ébredek. Hogy még mindig téged szeretlek, te idióta, fogd fel!-ordítottam az arcába, kicsit elfeledkezve arról, hogy egy kávézóban vagyunk. Remegtem a dühtől és a zokogástól. A pincérnő furán nézett ránk, de nem érdekelt. Kihozta a kávét, én csendesen kavargattam, és nem mertem Patrick szemébe nézni. Dühösen letöröltem a könnyeket az arcomról.
-Sajnálom, hogy így letámadtalak. Tudomásul kell vennem, ha valaki...-nem tudtam befejezni a mondatomat, mert félbeszakítottak. Patrick átölelte a derekamat, és magához húzva megcsókolt. Először nagyon meglepődtem, de aztán rákulcsoltam a kezem a nyakára, és szorosan magamhoz öleltem. Nem érdekelt minket semmi, körülöttünk akár le is bonthatták volna a kávézót. Nekem most csak ő létezett. Megint itt van nekem. És nem érdekelt semmi. Se Adam, se a következmények, semmi.
-Szeretlek.-suttogta az arcomba, miután kicsit elszakadtunk egymástól.
-Szeretlek.-mondtam én is, majd egy kis idő múlva újra megszólaltam.-Annyira sajnálom. Hülye voltam. Soha...
-Már nem számít.-mondta, és letörölte a könnyeket az arcomról.
-Én... félek. Adam... én veled...
-Együtt megoldjuk. -mondta, és rám mosolygott.-És... miből gondolod, hogy...?-elmondtam neki az pici dudort, a rosszulléteket, és a többit.
Kicsit eltolt magától, óvatosan hozzáért a hasamhoz, a szemembe nézett, és halkan elnevette magát. Én mosolyogva néztem.
-Nem hittem, hogy így fogsz reagálni.-mondtam.
-Ez... a legcsodálatosabb dolog, amit mondhattál. -nézett mélyen a szemembe.
-Beszélnem kell Adammel.-mondtam sóhajtva. -Egyedül nem merek.
-Ott leszek veled, ha szeretnéd.-mondta, engem pedig melegség öntött el. Mindig tudja, mire van szükségem. Sokszor jobban, mint én magam. Ezt hívják vajon szerelemnek?
-Köszönöm.-ő magához ölelt, én pedig ráhajtottam a fejem a mellkasára. Hirtelen felkaptam a fejem.-A többiek is a városban vannak?
-Igen. Találkozzunk velük?-kérdezte mosolyogva.
-Jó lenne. Viszont... a terhességről még nem szeretnék nekik beszélni... Ne kiabáljuk el, lehet, hogy csak kövér vagyok.-mondtam, mire elnevette magát.
-Nem fogják látni a hasad?
-Bő tunika előnyei.-mondtam, mire ő bólintott.
-Eszembe jutott valami. Most visszakapják a sok szivatást.-vigyorodott el.
-Ajjaj. Mit tervezel?-kérdeztem nevetve.
Fél órán belül elindultunk Pete-ékhez, akik úgy tudták, hogy Pat egyedül megy. Amikor felértünk, és Pat besétált, hallottam, ahogy bejelenti, hogy be szeretné mutatni az új barátnőjét. Ekkor vigyorogva vettem tudomásul, hogy erre síri csend a válasz.
-Gyere csak be!-kiáltott ki, én pedig besétáltam. Azok a fejek, amiket akkor láttam, leírhatatlanok. Olyan döbbenet volt rajtuk, hogy Pattel azonnal nevetni kezdtünk. Joe döbbenten forgatta a fejét, Andy csak pislogott, Pete kikerekedett szemmel nézett, Viki pedig mosolygott. A kezdeti sokk után Joe szólalt meg legelőször.
-Basszus, tényleg azt hittük, hogy valami csajt hozol ide...
-Akkor most... nincs új barátnő?-kérdezte Andy.
-Új nincs.-mondta Pat, és rám mosolygott.
-Várjunk. Rita nem valami Adammel jár?-zavarodott össze Joe, én pedig a számba haraptam. Pat lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta.
-Mi az, a kis Ricky foglalt csajjal kavar?-röhögött fel Pete.
-Hülye.-mondtam reflexből, amire Pete csak még jobban röhögött.
-Gratulálunk.-mondta Viki mosolyogva, és látszott rajta, hogy örül nekünk. (Vagy annak örül, hogy Adam nemsokára lapátra lesz téve. MIndkét lehetőség igaz lehet. Hm. )
-Köszönjük.-mondtuk egyszerre Patrickkel, és összenevettünk.
-Ne, ezek megint kezdik a nyáladzást.-mondta Andy az arcára csapva.
-Hát legalább nem kell többet Patrick nyavalygását hallgatnunk.-vigyorgott Joe, amire Pat részéről csak szemforgatás volt a válasz, a többiek pedig felnevettek.
-Nyavalyogtál?-kérdeztem mosolyogva felé fordulva.
-Ha tudnád mennyit...-legyintett Joe színpadiasan.
-Szerintem lassan menjünk.-kelt fel hirtelen Pat, mire elnevettem magam.
-Egyébként lassan tényleg mennünk kéne.-vetettem jelentőségteljes pillantást Patrickre, aki bólintott egyet.-Nekünk van egy kis dolgunk, úgyhogy megyünk...-mondtam a többieknek.
-Dolgotok van. Értjük mi.-bólogatott Andy, mire tarkóncsaptam. (Tényleg tarkónycsaptam? Úgy látszik, mostanában sokat voltam Vikivel.)
Elköszöntünk, és kézenfogva elindultunk hozzánk.
-Tényleg nyavalyogál?-kérdeztem hirtelen Pat felé fordulva, ő pedig elnevette magát.
-Ha azt nyavalygásnak nevezhetjük, hogy kicsit... agresszív voltam, akkor igen.-húzta el a száját. De aranyos! Önelégült vigyorral a képemen sétáltam tovább, és csak reméltem, hogy nem néz hülyének miatta. Bár ha eddig elviselte a hülyeségeimet, valószínűleg ezek után is el fogja. Valószínűleg.
Amikor a házunk elé érkeztünk, láttam, hogy fent ég a villany. Tehát Adam megérkezett. Nagyot sóhajtottam, majd beléptünk a házba.
-Menjek fel, vagy elég, ha itt megvárlak?-kérdezte Pat, és rákulcsolta az ujjait az enyémekre, amitől egyébként megremegett a térdem.
-Maradj csak itt. Elintézem.-mondtam, és nehezen elindultam fel. A szobámba érve az ágyon találtam Adamet, aki éppen valami filmet nézett, és amikor meglátta, hogy megérkezek, felkapta a fejét.
-Hol voltál?-kérdezte (kicsit) számonkérően. Vajon mindig is ilyen volt velem, és csak én nem vettem észre? Vajon Viki nem véletlen mondogatta? Lehet.
-Neked is szia. Dolgom volt.-mondtam, és leültem az ágy szélére.-Beszélnünk kell.-mondtam halkan, ő pedig bólintott egyet, és kikapcsolta a tévét. És akkor elkezdtem mondani.
-Nem a te hibád, és sajnálom. Nem kellett volna belerángassalak. Én... nem lehet folytatnunk.-mondtam ki nehezen. -Túl... bonyolult, és tényleg iszonyatosan sajnálom. Tényleg.-néztem a szemébe.
-Ezt ugye nem mondod komolyan?-nézett fel Adam idegesen, majd egy kis csend után újra megszólalt.-Egyébként, tudom, hogy terhes vagy.-mondta, nem kis éllel a hangjában
-Mi?-döbbentem le teljesen.
-Szerinted vak vagyok?-kérdezte gúnyosan.
-De... még nem biztos.-rágtam a szám szélét.
-Még nem biztos. -ismételte meg Adam, és bólintott egyet. -Nem az enyém, ugye?-kérdezte, félve a választól, mire én megráztam a fejem. Ő idegesen kifújta a levegőt, majd rám nézett.
-De attól még nem kell együtt lenned azzal a... Én felnevelném. Veled.
-Nem csak erről van szó. Én... Patricket... őt... szeretem.-mondtam elcsukló hangon.
-Ezt nem hiszem el.-rázta a fejét Adam.-Ennyi idő alatt... végig átvertél!-üvöltött. Láttam rajta, hogy most borult el az agya.
-Sajnálom.-mondtam remegő hangon. Ő felpattant, én pedig ösztönösen a fal felé kezdtem hátrálni. Hátratettem a kezem, hogy meddig, mehetek, és már a falnál voltam, de ő csak jött.
-Szerinted mire megyek a sajnálatoddal?!-ordított, megfogta a vállam, és nekilökött a falnak, olyan erővel, hogy elvágódtam.
-Ne csináld! Kérlek!-kértem sírva. Iszonyatosan fájt, ahogy nekivágott a falnak, és az is, hogy utána felrántott a földről, és újra megtette.
De hirtelen Adam hátraesett, én pdig újra lerogytam a fal tövébe. Egy pillanat múlva megláttam az esése okát. Patrick a pólójánál fogva odaszorította Adamet a falhoz, és eltorzult arccal üvöltözött vele.
-Ha még egyszer meglátom, hogy kezet emelsz rá, én esküszöm...-ordította, Adam arcán pedig nem kis félelem látszott. Patrick ilyesztő volt. Olyan dühös volt, amilyennek még sosem láttam. Nem ő volt.
-Patrick! Hagyd!-mondtam, mert attól féltem, hogy olyat tesz, amit megbánna. Ő rám nézett, majd vissza Adamre. A két nézés között hatalmas kölünbség volt. Pár pillanat múlva elengedte, de még mindig közel állt hozzá. Adam tágra nyílt szemekkel nézett rá. Bár Patrick alacsonyabb, ebben az állapotban ez nem sokat segített Adamnek.
-Még egyszer meghallom. Még egyszer... -mondta halkan, és arrébb állt. Adam azonnal kislisszolt a házból. Patrick odatérdelt mellém.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Persze.-mosolyogtam a legmeggyőzőbben. Egyébként iszonyatosan fájt a bokám, amire ráestem, de nem akartam hisztizni.-Köszönöm.-mondtam mélyen a szemébe nézve.
-Soha többet nem hagyom, hogy valaki bántson, érted?-mondta, és a két keze közé fogta az arcomat. Előrehajolva finom puszit nyomtam a szájára. Pár pillanat múlva megszólalt.
-Nézzünk egy filmet, jó? Holnap fontos dolgunk lesz.-mondta, én pedig mosolyogva bólintottam. Egyszerűen imádom, hogy ilyen figyelmes.
Választottunk egy vígjátékot, mondjuk sok jelentőssége nem volt, csak az volt a fontos, hogy itt volt nekem. Én Pat mellkasáról néztem a filmet, félig rajta feküdtem, ő pedig az egyik kezét a nyakam alá tette, a másikkal pedig átölelt. (Igen, itt van velem! Vele alszok el, megint!!) Boldogan csuktam le a szemem, mert tudtam, hogy reggel is itt lesz mellettem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése