Egy filmben biztos úgy történt volna, hogy egymásra nézünk, egyszerre kérünk bocsánatot, Patrick felemel, megpörget, megcsókol, és hepiend. Igen. Egy filmeben. De ez sajnos nem film. Ez a rideg valóság, ahol a szavak nem válnak semmivé, és a cselekedetek nem válnak csak úgy meg nem történtté. Sajnos. Az könnyebb lett volna.
Amikor kibékültünk, tudtam, hogy nem bocsátott meg nekem teljesen. Igaza volt. Én se bocsátottam volna meg a helyében. De én is szenvedtem. Távolságtartó volt, és ez bántott a legjobban.
Reggel, amikor felkeltem, hirtelen nem is tudtam, mi történt este. De aztán rájöttem: Patrick hazajött. Hirtelen minden beugrott. Az este. Hogy mi történt. A szememet dörzsölve mentem le a konyhába, ahol Pete ült, és kávézgatott.
-Hát te?-kérdeztem meglepetten, mivel azt hittem, már továbbmentek.
-Viki még alszik.-mondta a fejével a szoba felé intve.
-Ó.-mondtam.
-Hogy vagy Rita?-kérdezte, mintha csak most jutott volna eszébe.
-Figyelj Pete, én... sajnálom, hogy a múltkor olyan bunkó voltam... -mondtam lesütött szemmel.
-Áh, semmi baj, csak jót akartam, és ez a hála!-játszotta az agyát Pete, mire mosolyogva odamentem hozzá. Röhögve megöleltük egymást. Jó érzés, hogy már Pete-tel is rendeztem a dolgokat.
-Sziasztok!-köszönt Viki. Amikor hátrafordultam, éppen jött le a lépcsőn.-Már nincs feszkó?-kérdezte, miközben köztünk járt egyfolytában a tekintete.
-Nincs. -mondtam boldogan.
-Na annak végre örülök.-mondta egy bólintás mellett.
Leültem a kanapéra, ők pedig a napjukat tervezgették mögöttem a konyhában, miközben én tv-ztem.
-Mit csináljunk?-kérdezte Viki.
-Te mit szeretnél?-kérdezett vissza Pete, én pedig sóhajtottam egyet.
-Nem tudom csak az a lényeg, hogy együtt legyünk...-mondta Viki halkan.
-Na jó, gyerekek, legyetek tekintettel az összetört szívű szinglire! -mondtam le sem véve a szemem a tévéről, ők pedig felnevettek. Pedig nem viccnek szántam, na mindegy.
-Rita, jössz ma a próbánkra.-mondta Pete.
-Ömm, sajnos programom van, majd máskor...-mondtam.
-Szép, majdnem el is hittem, csak az a baj, hogy még nem mondtam időpontot, ergo nem tudhatod, hogy van-e akkor programod. De szép próbálkozás.-mondta Pete.
-Mióta van neked logikád?-kérdeztem hátrafordulva.
-Ne terelj, és egyébként nem kérdés volt, hanem kijelentés. Jössz.-mondta.
-De Pete, én nem tartozom oda!-bukott ki belőlem.
-Már hogy ne tartoznál? Tudtommal mind a négyünknek a barátja vagy, nem?-mondta. És igaza volt.
-De.-mondtam egy beleegyező sóhajtás után.-Mikor lesz?-kérdeztem.
-Délután háromtól, a szokásos helyen.-mondta, én pedig bólintottam.
-Jó. Ott leszek.-bólintottam kelletlenül.
Felmentem a szobámba, mert egy nagyon kínos beszélgetés várt rám. Kezembe vettem a telefonom, ami eddig le volt némítva, és tegnap délután óta meg se néztem. 13 nem fogadott hívás, és 5 üzenet. Ajjaj. Adam egy kicsöngés után vette fel.
-Rita, mi történt? Jól vagy? Hova lettél?-kérdezte idegesen.
-Szia... igen, jól vagyok... -mondtam kínosan.
-Tegnap hova lettél? Ugye nem lett bajod?-kérdezte.
-Nem, csak.... elkeveredtem, és aztán találkoztam Vikivel... és tudod én ismerem a fiúkat ezért a koncert után összefutottunk és beszélgettünk...sajnálom...-mondtam lesütött szemmel, amit ő nyilván a telefonon keresztül nem láthatott.
-Te... ezt ugye nem mondod komolyan?! TUDOD MENNYIT KERESTELEK?! AGGÓDTAM ÉRTED!! ÉS LELÉPSZ A RANDINKRÓL? MÉG HA ÍGY IS VAN, NEHÉZ LETT VOLNA FELHÍVNI VAGY AKÁR EGY SMST KÜLDENI?!-ordította Adam a telefonba, hozzáteszem, jogosan.
-Én.... sajnálom.-csak ennyit tudtam kinyögni.
-Egy frászt sajnálod. Ha sajnálnád akkor előbb eszedbe jutottam volna.-mondta Adam, és lerakta a telefont.
Hát, ezt jól megcsináltam. Ügyes vagyok. Az bántott a legjobban, hogy teljes mértékben igaza volt. Tényleg ennyire önző lettem volna? Mélyen elszégyelltem magam, mert minden egyes szava igaz volt, és ezt én is tudtam.
Délutánig unatkoztam, majd egy óra felé úgy döntöttem, elkezdek készülődni. Lezuhanyoztam, hajat mostam, és felkaptam valamit. Fél három körül elindultam a megszokott helyre. Az út furán telt, először nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de aztán rájöttem. Régen sose egyedül jöttem. Mindig csak Pattel. Milyen gyenge vagyok?! Ha ez elszomorít, hogy bírom ki ha esetleg Patnek barátnője lesz? Mert nem vagyok pesszimista, de mindig ott van egy 'ha'. Sosem lehet tudni.
Lassan odaértem, és felmentem a lakásba, ahol Andy, Joe, és Patrick ültek, és éppen röhögtek valamin.Amikor beléptem, mindannyian elhallgattak. Patrick és én egymást néztük, pont, mint tegnap, Andy és Joe pedig a reakciónkat figyelték. Pat pár pillanat múlva elfordult (!!), és egy biccentés után nem is figyelt rám. Nekem az arcomra fagyott a mosolyom. Megsemmisülten álltam, Andy pedig egy picit megrázta a fejét, jelezve, hogy ne vegyem komolyan. Könnyű azt mondani.
-Kimegyek a teraszra, hátha látom már Vikiéket...-mondtam halkan. Kisiettem, és összetörve néztem le. Alig bírtam visszafogni a zokogásomat, végül nem is sikerült. Bentről remélem nem láttak, a terasz legszélén álltam. Természetesen nem Vikiéket akartam meglátni, csak már nem bírtam. Hát, tényleg nem bírtam valami sokáig, tekintve, hogy még az első mondat sem hangzott el. Az érdektelenség, amit láttam az arcán... ahogy visszaemlékeztem, ezer darabra törte a szívem. Annyira zavart... nem, nem zavart, fájt, mart, hogy még csak egy pillantásra sem méltatott. Hogy az embert, aki egy hónapja még mindennél fontosabbnak tartott, most olyan szinten hagytam hidegen, hogy még rám se nézett. Ezek szerint már hidegen hagyom? Sose leszünk újra együtt? Nem bírtam tovább, felzokogtam, és csak reméltem, hogy bent nem hallja senki. Nem akartam még ennél gyengébbnek tűnni. Össze kell szednem magam. Muszáj. Ha ő így, én is így. Visszamegyek, és én is olyan érdektelen leszek, mint ő!
Lassan összeszedtem magam, és beléptem a nappaliba, ahol már Pete és Viki is jelen voltak.
-Kezdhetjük?-nézett rám Pete kérdően.
-Persze.-mondtam Mélyen a szemembe nézett, kérdően, hogy minden rendben van-e velem. Én úgy csináltam, mintha nem is venném észre a kérdést, pedig nagyon jól tudtam, hogy mire kíváncsi, de én csak mosolyogtam. Viki is nézett, próbálta felvenni a szemkontaktust, de én direkt nem néztem a szemébe. Ő a legjobb barátnőm, egyből tudná, hogy baj van. A fiúk elkezdtek zenélni, mi pedig végigénekeltük a próbát Vikivel, mintha csak egy koncerten lettünk volna. Aki nem ismer jobban, azt hihette volna, hogy vidám és boldog vagyok, pedig nagyon nem voltam egyik sem, és bármennyire lepleztem, Viki észrevette, de nem tette szóvá, tudta, hogy úgy is tagadnék. A koncert végén, amikor már csak a kanapén üldögéltünk és beszélgettünk, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Adam vigyorgott. Hatalmas mosolyt festettem az arcomra, és Vikire néztem.
-Mindjárt jövök. Adam hív.-mondtam hozzá fordulva, de mindketten tudtuk, hogy nem neki címeztem a mondanivalómat.Legnagyobb megelégedésemre Patrick alig láthatóan, de felkapta a fejét, amit rögtön észrevettem. Kivonultam a teraszra, és felvettem.
-Szia.-szóltam bele.
-Szia... figyelj, én.... sajnálom. Nem kellett volna úgy felkapnom a vizet. Nem szeretném, ha ennek vége lenne...-mondta Adam.
-Én sem.-mondtam mosolyogva.
-Akkor, holnap? Egy harmadik randi?-kérdezte bizakodón.
-Jó.-mondtam. Elköszöntünk, letettük, én pedig vigyorogva mentem be.
-Na mi az?-kérdezte Viki vigyorogva. A válaszom előtt Patrick felkapta a fejét.
-Hát...holnap találkozunk.-mondtam,a reakcióját figyelve. Alig láthatóan elsápadat és ennek nagyon örültem.
Nem sokáig maradtunk ezután, Vikivel ketten indultunk haza....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése