-Rita? Te meg mit...-kezdte volna, de befejezni nem tudta.
-Én...-mondtam, de valahogy én sem tudtam befejezni a mondatot. Csak néztünk egymás szemébe, csöndben, amíg Pete meg nem szólalt.
-Rita! Szia!-próbálta oldani a feszültséget. Felálltam, ők pedig odajöttek, és megöleltek. Amikor Pathez értem, csak álltunk egymással szemben, és nem szólaltunk meg. A kínos csendet látva Andy intézkedett.
-Gyertek be, itt az öltözőnk, ne itt kint álldogáljunk...-mondta, és bementünk a mellettünk lévőn ajtón. Nem volt kifejezetten nagy, de otthonosan be volt rendezve, kanapé, fotelek, egy kis asztalka, és persze hangszerek. Egy kis gondolkodás után megálltam, nem ültem le.
-Patrick, beszélhetnénk?-kérdeztem halkan.
-Persze.-mondta színtelen hangon, de láttam rajta, hogy ő is épp szólni akart. Kimentünk a folyosóra, és szembefordultam vele.
-Figyelj én... sajnálom.-mondtam lehajtott fejjel.-Nem... nem kellett volna....
-Összetörnöd a szívem? Megalázni?-kérdezte Patrick, mire az arcomon végiggördült egy könnycsepp.
-Én... azt hittem, hogy így jobb lesz neked.-mondtam őszintén.
-Nem lett jobb. Tudod, mennyit szenvedtem?-kérdezte.
-Igen, képzeld, tudom!-mondtam idegesen.-Én is szenvedtem. Hiányoztál! Iszonyatosan! Mindig azon gondolkodtam, hogy éppen hol vagy, kivel, és mit csinálsz! Ne hidd, hogy nekem olyan jó volt!-mondtam az arcába idegesen, és az arcomról hullottak a könnyek. -Egy hétig ki sem mozdultam! Hidd el, tudom, hogy hülyeséget csináltam, de azonnal meg is bántam...-mondtam, ő pedig hirtelen átölelt. Ez nem jelentett semmit, nem csók volt, és nem változtatott meg semmit, de nem bírtuk tovább. Egy hónapja nem láttuk egymást, és bármennyire haragudtunk a másikra, a hiány győzött. Egy kis stop volt a vitában. Mert szükség volt rá, hogy érezzem, hogy ő itt van, és lehetünk bármilyen viszonyban is, a közelemben van.
Nem tudom, meddig állhattunk így, lehettek óráknak tűnő percek, vagy perceknek tűnő órák, nem tudom. Csak az érdekelt, hogy itt van.
-Patrick.-szóltam.
-Igen?-kérdezte halkan.
-Hiányoztál. És sajnálom.-mondtam csukott szemmel. Tisztában voltam vele, hogy egy szimpla bocsánatkéréssel nem tehetek semmit jóvá.
-Te is. De...-kezdte volna, de én félbeszakítottam.
-Tudom. Idő kell. Értem.-mondtam felnézve rá.
-Köszönöm, hogy megértesz.-mondta.
-Szerintem menjünk be. -tanácsoltam. Amikor kinyitottuk az ajtót, négy ember állt az ajtóban.
-Mindent hallottatok?-kérdezte Pat nevetve.
-Igen.-mondta szintén nevetve Joe.
-Nos, ennek rendkívül örülök.
-Nincs mit-mondta Joe. Ezután elmesélték, mik történtek velük. Állítólag az egyik koncerten három szekuritisnek kellett lefogniuk egy rajongó lányt, aki rá akarta magát vetni Pete-re. Hm.
-Az a csaj tényleg nem volt normális. Tiszta gyogyós volt!-mesélte Pete.
-Viszont jó nagy volt a...-kezdte Joe, de nem tudta befejezni, mert két lány nézett rá szikrát szóró szemmel.-a pulcsija.-fejezte be, mire Viki tarkón csapta. Elvoltunk, egész este beszélgettünk és nevettünk, majd 11 körül Vikivel haza indultunk.
-Egyébként... hol van Adam?-kérdezte.
-Ó, nemár! Ő nem is tudja, hol vagyok.-mondtam.-Mindegy. -legyintettem.
Amikor hazaértünk, gyors zuhany után fáradtan dőltem rá az ágyamra, és szinte rögtön elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése