-->

2014. november 16., vasárnap

Prológus, lezárás, elköszönés.

Hát, kedves olvasóim, még egyszer elköszönök, és megpróbálok nem sírni, amiért (valaki örömére, valaki bánatára) befejezem ezt a blogot. Nagyon köszönök mindent, köszönöm, hogy elviseltétek a néha csapnivaló részeket, a csúszásokat, átmeneti design-okat, és még sorolhatnám, de nem fogom. Ha megengediket, kicsit promóznám a többi blogomat :)

Creepy Silence 

~fantasy (sajnos fülszöveggel nem szolgálhatok, de egyébként vámpíros-szellemes story)


~szintén FOB-os fanfic.
Alice Adams egy tizennyolc éves lány, aki beleszeret egy fiúba, és az érzelmei nem feltétlenül viszonzatlanok. Eddig ez így jó is lenne, ha a fiú nem lenne 12 évvel idősebb, és nem lenne egy híres banda híres frontembere. - Kitarthat a szerelem, vagy szétszakítja őket az élet?

A kis reklámaim után, következzen a lezárás. 


Prológus

Jó reggelt! – álmosan néztem fel a mellettem fekvő Patrick arcába, aki mosolyogva keltegetett. A kora délelőtti napfény bevilágított az ablakon, és hosszú csíkban terült el az ágyon, mindent májusi ragyogásba vonva.
-Nem akarok még felkelni… - bújtam oda nyöszörögve Patrick mellkasához, és a fejemre húztam a paplant. Ő elvette tőlem, de engem nem zavart: csukott szemmel öleltem őt tovább, erősen azzal a szándékkal, hogy visszaalszom. Ő belepuszilt a hajamba, aztán a nyakamba is, amitől vihogva rándultam össze. Ennyit arról, hogy majd hagy tovább aludni. Na persze. Kinyitottam a szemem, és belenéztem a mosolygós arcába.
-Jó reggelt. – mondta újra.
-Jó reggelt.
-Tudod, milyen nap van? – a szám elé kaptam a kezem.
-Ó, ne elkések! – hirtelen felpattantam, majd gyorsan készülődni kezdtem. Patrick még mindig az ágyon ült, és úgy tűnt, jól szórakozik az idegbajomon. – Nem vicces! – mondtam idegesen. –Fodrász, kozmetikus, Vikiékkel ruhaigazítás… - soroltam az aznapi programjaimat. – Tiszta ideg vagyok! Viki már biztos ott van a fodrásznál és vár engem... Azt se tudom, hol áll a fejem! – rángattam fel magamra a farmerom. – Nem láttad a szemceruzám? – kiabáltam a fürdőszobából.
-De, Pete kölcsönvette!
-Haha, nem vicces! – kotortam bele a neszeszerembe. Haha! Megvan. Pár pillanat alatt elkészültem, aztán Patrick elé álltam. – Nagyon látszik, hogy most keltem fel?- rágtam a szám szélét.
-Nyugodj le egy kicsit! – húzott magához. Én hatalmasat sóhajtottam, aztán engedjem, hogy megfordítson, és az ölébe húzzon.
-Jó, megpróbálok. Most viszont indulnom kell. Szeretlek! – felkaptam a táskám, nyomtam egy gyors csókot a szájára, aztán indulni készültem.
-Akkor most esetleg megcsókolhatlak úgy is, mintha nem félnél attól, hogy elkapsz tőlem valamit? – kérdezte Patrick, én pedig nevetve megfordultam. Lábujjhegyre álltam, ő felkapott, a kezeimet rákulcsoltam a nyakára. Amikor végül elhúzódtam tőle, alig kaptam levegőt. – Szeretlek. –suttogta a hajamba, amitől a nyakam libabőrös lett.
-Szeretlek.
-Viszont, mindjárt fél tíz.
-Ó, a francba! Szia! Délután találkozunk! – mondtam, és már kint is voltam az ajtón. Futólépésben rohantam Patrick kocsijához, feltéptem az ajtót, bevágtam magam az ülésre és a megengedett sebesség sokszorosával siettem a fodrászhoz. Mikor odaértem, életveszélyesen átfutottam az úton, nem törődve semmivel, amiért kaptam is rendesen dudálást és káromkodást. Feltéptem a fodrászat ajtaját, ahol már öten vártak rám.
-Te meg hol voltál? - kérdezte Viki idegesen.
-Elaludtam, bocsi! - húztam be a nyakam.
-Elaludtál?! Azt meg hogy?
-Nem tudom, na! - belehuppantam egy székbe, ahol rögtön nekiálltak a hajamat nyúzni. Két óra múlva én és Viki is kész voltunk. Belenéztem a hatalmas tükörbe: a hajam magas kontyba volt kötve, néhány tincs pedig loknikban lógott a nyakamra és a mellkasomra. Viki mögém állt és mindketten belevigyorogtunk a tükörbe. Az ő haja kiengedve, loknikba sütve omlott a vállára. Azonnal sietnünk kellett tovább, mert a kis mutatványom miatt még mindig késésben voltunk. Vikivel bepattantunk a kis fekete, háromajtós kocsimba, beletapostam a gázpedálba és kihajtottam a főútra. Végig dudáltak, én pedig mindenhova intettem egy bocsánatkérőt.
-Pete felajánlotta, hogy elvisz. El kellett volna fogadnom. - mondta Viki, miután nyomtam egy satuféket, ugyanis a lámpa pirosra váltott. A táskájába kapaszkodva ült mellettem az ülésen, szerintem erős hányingerrel és halálfélelemmel küzdve. Hát igen, az én vezetési stílusom ilyen. Gyakran vannak benne éles kanyarok és satufékek, ugyanis általában késésben vagyok. Felé fordultam és elvigyorodtam.
-Inkább eltévedtél volna Pete-tel a városban? - kérdeztem, szerintem jogosan. Pete az egy hét alatt, amióta itthon vagyunk, minden nap legalább hatszor tévedt el a városban. Hiába magyaráztuk, hogy merre kell menni, valahogy sosem jutott el a célhoz. Valamelyik nap boltba küldtük, és körülbelül fél óra múlva hívta Vikit riadtan, hogy ő nem tudja mi történt, de lát egy folyót. Mivel az egy hét alatt anyukáméknál voltunk elszállásolva, akiknek a házuk Árpádföldön van, fogalmunk sincs, hogy jutott el Pete a rakpartra.
Viki egy ideig gondolkodott, majd válaszolt.
-Igen. Simán. Legalább mellette nincs halálfélelmem. -nevette el magát.
Nemsokára odaértünk a kozmetikushoz. Vigyázva a hajunkra levágtuk magunkat egy-egy székbe, hogy a kozmetikusok nekiláthassanak a munkának. Újabb másfél óránk bánta, de megérte. Nem tudtunk dönteni, ezért telefonon megmutattuk a ruháinkat, és a kozmetikusokra bíztuk magunkat. Jó döntés volt. Felpillantva a tükörbe teljesen elégedett voltam. Natúr, mégis lélegzetelállítóan gyönyörű sminket varázsolt nekem. Barnás – fémes szemek, natúr száj, sűrű szempillák. Viki hasonló sminket kapott mint én, csak kicsit visszafogottabbat. Elköszöntünk, és már rendes tempóban hajtottunk a ruhaszalonba, mivel valamennyire behoztuk a lemaradást. Bekanyarodtam a parkolóba, leparkoltam a bejárathoz közel, kiszálltunk a kocsiból és bementünk a szalonba, ahol már ki voltak készítve a ruháink. A hajunkra és a sminkünkre vigyázva, vihogva öltöztünk át. Egyszerűen le kellett valahogy vezetni a feszültséget. Vihogtunk azon, hogy Viki majdnem fordítva vette fel a ruháját, vihogtunk azon, hogy a ruhám megakadt a kontyomban, és azon is, hogy majdnem leestem a lépcsőn a cipőmben. Amikor az alkalmazott utolsót igazított a ruhánkon, belépett az ajtón Pete, szmokingban, jelezve, hogy indulni kéne, így meg se tudtam nézni magam, kicsit fázva siettünk át a parkolón, bepattantunk Pete kék kombijának hátsó ülésére. A ruháink szétterültek körülöttünk, majdnem megfojtva minket. Sajnos amíg utaztunk, volt időm bepánikolni. Az ujjaimat morzsolva és a számat harapdálva képzeltem el ezerszer, hogyan tehetem tönkre a mai napot. Elképzeltem, hogy elesek a ruhámban, hogy nekimegyek valaminek, hogy lerántom a díszletet, és még egy csomó rémkép kavargott az agyamban. Vikire nézve ugyanazt a félelmet láttam az ő arcán is. Kifújtam a hajam az arcomból, a pillantásom találkozott Vikiével, aki látva a pánikomat megszorította a kezem.
Fél ötre értünk a helyszínre. A ruhánk szegélyét megemelve, két oldalról Pete-be kapaszkodva vágtattunk végig a folyosón, és megálltunk egy sötét, hatalmas ajtó előtt. Az ajtó előtt várakozott még a nővérem, Anna is, ugyanolyan levendula lila ruhában, mint Viki. Mellette állt a párja, Gergő is. Büszkén mosolygott rám. Mögöttük álltak meg Pete-ék is. Én egyedül vártam a sor végén idegesen, amikor megkocogtatták a vállam. Hátrafordulva szorosan megöleltem apát, aki pár pillanat múlva kinyújtotta a karját, és belekaroltam. A kezembe nyomott egy csokrot, én utoljára kifújtam a levegőt, kinyílt az ajtó, és mi elindultunk.
Bentről halk zongoraszó szólt, én pedig mereven a cipőm orrát néztem, félve attól, hogy esetleg megbotlok, elesek, ezzel is emlékezetessé téve ezt a napot. A légzésem felgyorsult, ahogy a padok között egyensúlyoztam, és egy pillanatra megálltam. Apa finomat taszított rajtam, én pedig félve tovább indultam. Amikor kicsit megnyugodtam, felnéztem a padsorokra. A barátaim és a családom néztek, ki meghatódva, ki értetlenül. Nem értették, miért csinálom ezt ilyen fiatalon. Nem tudták a részleteket, nem tudtak semmit. Végigsiklott a tekintetem az arcokon. Nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, unokatestvérek. Osztálytársak, barátok. Ashley. Norbi, a barátnőjével. Meagen, Patrick nővére. Akin igazán meglepődtem, Kevin, Patrick idősebb testvére. Bár még sosem láttam, tudtam, hogy ő az. Nagyon hasonlított az öccsére. Fürkészve nézett engem, gondolom kereste az okot, miért vesz el az öccse alig húsz éves korában. Ez normális esetben kicsit megtántorított és elbizonytalanított volna, de most nem hagytam. Néztem a többi embert. Patrick rokonai. Patrick szülei, és természetesen... A srácok. Andy elmosolyodott, Joe pedig a hüvelykujját mutatva tátogta, hogy „Jól van. Csak így tovább!”
Elmosolyodtam, majd újra a cipőm orrát kezdtem bámulni, nehogy elessek. Előttem a földön fehér rózsaszirmok hevertek. Nem mertem még felnézni. Anna elkanyarodott balra, és megállt az emelvényen. Megtorpanok. Gergő elkanyarodott jobbra, és megállt az emelvényen. Gyorsabban kezdem venni a levegőt. Viki beállt Anna mellé. Apa taszít rajtam egy picit. Pete beáll Gergő mellé. A gyomrom görcsbe áll. Újra elindultam, pici léptekkel.
Felpillantottam az emelvényre, és megremegett a gyomrom. Patrick állt előttem szmokingban, arcán csodálat és büszkeség váltották egymást. A tekintünk találkozott, a pulzusom az egekbe ugrott. Vettem még egy nagy levegőt, és óvatosan fellépdeltem az emelvényre. Apa lefejtette az ujjaim a karjáról, és Patrick kezébe adta. Jelentőségteljes pillantást váltottak, Patrick bólintott egy kicsit, és az ujjait az enyéimre kulcsolta. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, elvesztem a smaragd szempárban, de aztán sajnos oda kellett fordulnunk az anyakönyvvezetőhöz.
Nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábaim meg tudjanak tartani. Bevallom, semmit sem fogtam fel abból, amit az anyakönyvvezető mondott. Csak szorítottam a csokromat és Patrick kezét.
- Gyönyörű vagy, Hercegnőm. - súgta Patrick a fülembe. Éreztem a leheletét a nyakamon, és ha eddig nehéz volt magam megtartani, térdremegéssel nem lett sokkal könnyebb. Eközben az anyakönyvvezető a legfontosabb részhez ért. Patrick lassan felém fordult. Pár másodpercig csak nézett.
-Igen. - mondta mélyen a szemembe nézve. Én kicsit leblokkoltam, de aztán rájöttem, hogy mit is kell mondanom.

-Igen. - mondtam határozottan. Sosem voltam még semmiben sem ilyen biztos. Ő elmosolyodott és gyengéden felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Majdnem elejtettem az ő gyűrűjét, ugyan remegő kézzel, de minden gond nélkül, lassan felhúztam a gyűrűt a fehér, puha ujjára. Néztem pár pillanatig, majd felpillantottam, és a tekintetem az övébe fúrtam. Ő finoman megfogta a derekam, és magához húzva lassan, gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Egyik kezemet a mellkasának támasztottam, a másikkal pedig közelebb húztam. Éreztem, hogy a csók közben elmosolyodik. Úgy csókolt, mintha senki sem lett volna ott, és tényleg, én is teljesen úgy éreztem, mintha csak mi léteztünk volna. Mintha csak mi lennénk a világon, mi, és a szerelmünk.   


2014. október 29., szerda

Just One Yesterday: 39., rész

Kedves Olvasóim! Nem gyakran szoktam hozzátok szólni, hiszen ti olvasni jártok ide, nem, hogy a hülyeségeimet olvassátok. De most úgy érzem, mégis meg kell tennem.
Most, hogy a történet a végéhez közeledik, szeretném megköszönni azt a rengeteg szeretetet és támogatást, amit Tőletek kaptam. Köszönöm! :) <3



39., rész - EGYÜTT

 A konyhából fojtott beszélgetés zajai szűrődtek be. Felemeltem a fejem, és kábán körbenéztem. Hideg, őszi fény folyt be az ablakon, ezzel valahogy mindent hűvössé téve. Én állig betakarva feküdtem a sarokkanapén, mellettem egy gyűrött paplan és egy párna volt hevenyészett rendbe téve. Lassan felkeltem, a hátamra terítettem a paplant, amivel eddig be voltam takarva. Lassan kicsoszogtam a konyhába, ahol hárman beszélgettek a pultnak dőlve. Mindhármuk kezében gőzölgő bögre kávé volt. Amikor beléptem a helyiségbe, Viki, Pete és Patrick abbahagyták a beszélgetést.
-Rita... -borult Viki azonnal a nyakamba. Szorosan átölelt, majd kicsit eltolt magától, homályos szemmel nézett rajtam végig. Őszinte sajnálatot, részvétet és elborzadást láttam az arcán. Nem festhettem valami jól. A műtét óta aggasztóan sokat fogytam, alig ettem, az arcom beesett volt, a szemem karikás, a hajam fénytelen és kócos. Nem csoda, hogy elborzadtak az állapotomtól. Minden épeszű ember elborzadt volna. Pár pillanat múlva elfordult tőlem, rátenyerelt a mosogató szélére, és nagy levegőt vett. Nem akartam, hogy sajnáljanak, azt meg főleg nem, hogy elesettnek vagy elgyötörtnek, megviseltnek lássanak. Pedig hirtelen mind a négy igaz volt rám. Persze, hogy igaz volt, hiszen pár napja olyan dolgot éltem át, amibe nem lehet belenyugodni egy nap alatt, elfogadni meg főleg nem.
Pete megsimította a hátát, aztán ő is átölelt. Az ő szemében is láttam a sajnálatot, ami pedig még jobban zavart, szánalmat. Lehunytam a szemem, és próbáltam erősnek mutatkozni, pedig nem volt könnyű.
-Hé, nyugi. Minden rendben lesz. - suttogta Pete a fülembe. Közhely volt, talán a legnagyobb, de vannak helyzetek, amikor az emberek nem tudnak mást mondani, csak közhelyeket. Ez is olyan volt, nem várhattam el tőlük mást. Nem várhattam, hogy teljesen átérezzék a helyzetemet, mivel nem éltek át szerencsére semmi hasonlót. Nem tehettem mást. Keserű mosollyal az arcomon bólintottam.
-Nem akartunk felébreszteni. - simította meg a hátamat Patrick. Én hamis mosollyal az arcomon felé fordultam.
-Nem ti ébresztettetek. - füllentettem. Patrick bólintott egyet, megsimította az arcom, mire én rádőltem a mellkasára, belefúrtam a fejem a nyakába, ő pedig átölelt és belepuszilt a hajamba.

-Még most sem hagyják abba a nyáladzást. - forgatta Pete a szemét. Vikitől és Patricktől kapott egy szúrós pillantást. Túlságosan féltettek, de Pete mit sem törődve a véleményükkel vigyorogva várta a válaszom.
-Még szép! -szóltam vissza, mire Pete mosolyogva biccentett egyet. Ő az a típus, aki nem törődik a helyzettel, beszól, viccel, ezzel feldobva és elvonva a figyelmed. Nekem eszembe se jutott volna viccelni, de nem akartam, hogy sajnáljanak vagy aggódjanak értem. Igazából sírni akartam, egész nap feküdni. Ami velem történt, nem olyan volt, amit egyhamar el lehet fogadni. Nem, olyan volt, amit egy élet alatt sem lehet elfogadni, elfelejteni még annyira sem. Enyhülhet idővel a fájdalom, elmúlni azonban sosem fog.
-A srácok délután átjönnének. Ha szeretnéd. - simította meg Patrick a hátamat.
-Persze. Az nagyon jó lenne. -mosolyodtam el a gondolatra.
-Nekünk viszont mennünk kell... Nekem még suli van. -húzta el a száját Viki.
-Köszönöm azért. Jól esik, hogy itt vagyok.
-Alap. - szabadkozott azonnal Pete.
Elköszöntünk, aztán lassan tényleg elmentek.
-Szóval, mi a program mára? - próbáltam viccelődni. Patrick a két tenyere közé fogta az arcom, és finom csókot nyomott a számra.
-Gyógyulás.
Patrick segítségével átöltöztem, kényelmes, otthoni ruhákat vettem fel. Fekete trikó, fekete leggings, és fekete-fehér kockás flaneling. Készített nekem reggelit, behozta a gyógyszereimet, és tálcán mindent az ölembe rakott. Én a kanapén ültem a hátamat a támlának vetve, Patrick pedig engem nézett a szemben álló fotelból. Annyi szendvicset csinált nekem, hogy szerintem ő sem tudta volna megenni, nemhogy én.
-Miért nézel így? - kérdeztem tőle, miután már harmadszorra kaptam el az aggódó tekintetét. -És miért ülsz olyan messze? Nem vagyok fertőző. - ő halkan elnevette magát, majd átült mellém, és óvatosan átölelt. -Kérlek, ezt odarakod nekem az asztalra?-nyújtottam neki a tálcát a halom szendviccsel. Egyet ettem, a többit nem bírtam. Ő szomorúan nézett a szendvicsekre, mintha megbántották volna. Én felhúztam a szemöldököm. -Na jó, mi a bajod? Miért nem mersz normálisan átölelni? -ő sóhajtott egyet, és a földet kezdte pásztázni.
-Csak olyan... nem is tudom, törékeny vagy.
Én hitetlenül néztem rá, aztán minden a helyére került.
-Ezért gondoltad, csinálsz nekem annyi szendvicset, amennyit Joe sem bírna megenni, és nem érsz hozzám, hátha akkor visszahízok a normális súlyomra? - nevettem el magam. -Nagyon aranyos vagy, de ne félj. Majd rendbe jövök! Nem kell ennyire félteni. -simítottam meg az arcát. Ő halvány mosollyal a szemembe nézett, mint aki nem annyira biztos ebben. -Kérlek. - néztem mélyen a szemébe. Ő sóhajtott egyet, én pedig szorosan megöleltem. Először félve ért hozzám, de aztán átölelt.
-Na jó, akkor viszont elrakom a szendvicseket...-kelt fel, és elvitte magával a rendetek szendót. Miután visszajött, leült, én pedig az ölébe hajtva a fejem tévéztem. Fogott egy pokrócot, gyengéden rám terítette. Félálomban csak azt éreztem, hogy lassú, meleg csókot nyom a homlokomra.

-Ó, szendvics!
-Basszus, gyerekek, ne ébresszétek már fel!
-De a szendvicseket megehetem?
Lassan kinyitottam a szemem, és Andy arcát találtam az enyémtől kb 10 centire. Én nagyon megijedtem, és szerintem ő is, mivel elesett a guggolásban.
-Wááá, te meg miért bámulod az arcom két centiről? - kérdeztem rekedten.
-Azt hallgattam, hogy horkolsz-e. - vonta meg a vállát. Én furán néztem rá.
-És?
-Nem. Nem horkolsz. -jelentette ki, mintha ez mindennapos megállapítás lenne.
-Andy... Mondtam, hogy nem horkol. -csóválta a fejét Patrick, aki abban a pillanatban lépett be a konyhából.
-Akkor ezeket megehetem?-kérdezte Joe, miközben besétált a reggeli szendvicseimmel a kezében.
-Persze.-legyintett Patrick.
-És felturbózhatom kicsit?
-Szolgáld ki magad.
-Kösz. -vigyorgott Joe.
-Szóval, khmm... izé... jól vagy? -kérdezte Andy aggódva.
-Hogy látszik?
-Őszintén? Borzalmasan nézel ki. -vonta meg a vállát.
-Kösz? - néztem rá furán.
-Gyerekek, ez a szilva jam mikori? -lépett be Joe a konyhából egy lekvárosüveggel a kezében.
-Öhm... fogalmam sincs. Szerintem inkább dobd ki. -tanácsoltam a kétes eredetű üveget vizslatva.
-Mindegy, megeszem, aztán majd lesz valami. - vonta meg Joe a vállát. Azt hittem, hogy viccel, vagy valami, de miután bejött a szendvicseivel, majdnem elhánytam magam. AZ eredetileg sonkás – sajtos szendvicseken most láttam lekvárt, mustárt, kovászos uborkát, sőt, rizst is.
-Te ezt tényleg megeszed? -kérdeztem fintorogva.
-Életem, ő Joe. Ez a kérdés komoly volt? -fordult felém Patrick felvonva a szemöldökét.
-Sziasztok! - köszönt az előszobából belépő Viki.
-Miről maradtunk le? -kérdezte Pete.
-Semmiről, hacsak nem voltál rá kíváncsi, Joe miket pakolt a szendvicseire.
-Passzolsz egyet nekem is? -telepedett le Viki a szőnyegre, Joe pedig adott neki egy szendvicset. -Fúj, ez... lekvár? És rizs? - vizsgálgatta Viki undorodva a „kreálmányt”. Joe büszkén bólintott -Én ezt meg nem eszem!
-Add nekem! - ült le Pete Viki mellé, aki fintorogva odaadta neki a szendvicset. Pete megszagolta, aztán óriásit harapott bele. -Hm... Nem rossz. - a társaság két nőnemű tagja, azaz Viki és én is leesett állal figyeltük, ahogy a két állat elpusztítja az undorító szendvicseket.
Nevettem, nagyon sokat. Ott voltam, a legfontosabb emberek között az életemben, akik ilyenkor is fel tudtak vidítani. Elindultam a gyógyulás útján. Rápillantottam Patrikre, aki büszkén nézett rám. Mosolyogva nekidöntöttem a fejem a mellkasának, ő pedig átölelt, közben a többiek hülyülését figyeltük.
Igen, sikerülni fog. Tudom, hogy ilyen barátok között menni fog. A segítségükkel fel tudok állni a padlóról. Ott lesz Patrick is, jelenleg az életem értelme, hogy mindenben támogasson, és segítsen.

Nem fogok egyedül maradni. Soha...  


2014. október 11., szombat

Just One Yesterday: 38., rész

38., rész - elkeseredve


Másnap reggel kopogásra ébredtünk. A hangra lassan kinyitottam a szemem, mellettem Patrick azonnal felkapta a fejét a székben. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, de elég volt egy pillantás a kopár kórházi szoba fehérségére, és beugrott.
Patrick rám nézett, megsimította a karom, aztán felállt ajtót nyitni. Anya és apa léptek be, és meg sem próbálták titkolni, mennyire elkeseredettek. Leültek az ágyam szélére.
-Sajnáljuk, kicsim. Nagyon sajnáljuk. –suttogta anya. Sosem láttam még ilyennek. A szeme csillogott a ki nem csordult könnyektől, egyik keze az enyémet fogta, a másik apáéban keresett támaszt.
Így ültünk egy darabig. Szerintem senki sem mert megszólalni - mindenkinek új volt a helyzet, senki se tudta kezelni még. Odafordultam Patrickhez.
-Menj haza. Pihenj egy kicsit.
-Nem kell… bírom még. -tiltakozott egyből.
-Háromkor engednek ki. Elég, ha akkor visszajössz. Anya, meddig maradtok?-néztem anyára.
-Kettőkor indul a gépünk, tehát olyan egyig tudunk maradni...-mondta anya segítőkészen. Ő is látta Patricken, mennyire fáradt. Köszönettel néztem rá vissza.
-Azt az egy-két órát kibírom egyedül. Aludj egy kicsit. Három napja nem aludtál rendesen. - Patrick sóhajtott egyet. Végül engedett.
-Visszajövök egyre, mielőtt a szüleid elmennek, rendben?
-Kettő előtt meg ne lássalak!-próbáltam viccelődni, de ebben a szituációban nagyon abszurd volt.
-Egyre itt vagyok. - Nem tudtam elképzelni, mitől félt ennyire. Gépiesen bólintottam egyet. Felállt, gyengéd csókot nyomott a számra, majd nehezen kiment a teremből.
-Nagyon rendes ez a fiú.-jegyezte meg anya, miután Patrick becsukta az ajtót.
-Igen, nagyon... rendes. -lábadt könnybe a szemem.
-Jaj, Rita! Ne sírj! Semmi baj.-próbált apa csitítani.
-Nem ezt érdemli! Neki rendes életet kéne élnie! Mint minden 18 éves fiúnak: bulizni, zenélni, tanulni! Nem akarom, hogy ekkora felelősséget vállaljon miattam!
-Ez eszedbe se jusson! Saját akaratából választott téged. Ő eldöntötte, hogy igenis minden bonyodalomban melletted áll. Ez az ő döntése, nem a tiéd.-simította meg a vállamat anya.
-Ráadásul vállalnia kell a tettei következményeit!-fakadt ki apa. Nem tudtam elviselni, ha így beszél Patrickről.
-Mint látod, vállalja őket!-hirtelen elpárolgott minden keserűségem, és hirtelen düh vette át a helyét. Aztán szépen lassan lenyugodtam.
-Tudjuk. Ebben már teljesen biztosak vagyunk.-csillapított anya. Igaza volt, és ennek nagyon örültem. Nem tudtam volna elviselni, ha Patrickben kételkednem kellett volna.
Ő volt az egyetlen, aki mindig velem volt, és száz százalékig megbíztam benne. Olyan volt, mint amikor a kisgyerek fél, és a szüleivel megnyugszik. Mint amikor valaki vezet, és nyugodtan felgyorsít, mert tudja, hogy ott a fék. Mint amikor beleugrok a medencébe, mert tudom, hogy ott a víz, és majd megvéd a becsapódástól. Igen, Patrick olyan nekem, mint a víz. Ha ott van, nem félek ugrani.
Anyáékkal lementünk kávézni, segítettek összerakni a cuccaim, és valamennyire elterelték a figyelmem.
-Hogy fogtok innen egy óra alatt kikeveredni a reptérre, becsekkolni, és felkerülni a gépre?-kérdeztem dél körül, mert még akkor is lehetetlen lett volna, ha a reptért a szomszédban lett volna.
-Majd valahogy megoldjuk. -vágta rá apa.
-Nem, nem fogtok kiérni. De ha hamarabb indulnátok...
-Nem fogunk itt hagyni!
-Nem kell már vigyázni rám! Már jól vagyok. Vagy majd felhívom Patricket... - vetettem be az adu-ászt. Anyuék nyugodt lelkiismerettel hagytak volna itt, ha Patrick velem van.
-Kicsim, csak akkor megyünk el, ha biztosan jól vagy, és ha tényleg felhívod Patricket! - kötötte ki apa.
-Jól vagyok.-mondtam a legmeggyőzőbben.-És ígérem, felhívom Patricket. - daráltam. Nem akartam, hogy miattam maradjanak le a gépről. Már így is túl sok mindenről mondott le mindenki miattam.
-Rendben. Akkor megyünk! Hívjatok fel!-ölelt meg anya hosszan, aztán apa is. Összeszedelődzködtek, aztán elindultak, mert már így is késésben voltak.
Eszemben sem volt felhívni Patricket. Nem lett volna pofám felébreszteni, ha még csak fél órával hamarabb is. Úgy döntöttem, megvárom, hiszen már fél egy volt. Szépen, lassan összepakolásztam a maradék cuccomat is. Amikor készen voltam, megkíséreltem átöltözni egyedül és megnézni a sebet.
Bementem a kórtermem kis fürdőjébe, ami egy zuhanyzóból és egy csapból állt. A fehér csempéktől az egész olyan lett, mint valami rideg és barátságtalan műtő. A lámpák alig adtak fényt, ráadásul az egyik még ki is volt égve, tehát félhomály volt. Levettem a pólót, ami eddig rajtam volt, ott álltam egyszál cicanadrágban és melltartóban. A derekamon vastag gézkötés volt, egészen a csípőmtől a derekamig.
Könnybe lábadt a szemem. A varrat, ami arra fog emlékeztetni, hogy min mentem keresztül. Hogy mit vesztettem. Egy kisbabát. Egy életet.
Nem akartam látni a tükörképem. A falig hátráltam, az ujjaim a hideg csempének nyomódtak, és nem tudtam hátrébb menni. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a tövéig. Zokogtam, aztán már szinte üvöltöttem, és minél inkább abba akartam hagyni, annál inkább nem ment. Átöleltem a lábaim, és előre-hátra dülöngéltem. Ekkor fogtam fel igazán, mi történt velem. Pánikoltam, kapkodtam a levegőt, próbáltam valamibe kapaszkodni, de az ujjaim lecsúsztak a jéghideg csempéről. Lehunytam a szemem, belefúrtam az arcom a térdembe, és próbáltam nem megfulladni a sírástól.
Egyszer csak két meleg kéz fejtette le a karom görcsös szorítását a lábamról, majd felemelték az államat. Patrick guggolt előttem, arcán aggodalmas kifejezés.
-Hol vannak a szüleid? Miért vagy egyedül?-kérdezte halkan, majd úgy, ahogy voltam, magához ölelt. Pár pillanatig nem tudtam megszólalni, csak zokogva fúrtam bele a fejem abba a bordó pulcsiba, amit mindig is annyira szerettem. Éreztem a tusfürdője és az atershaweje ismerős illatát, és valahogy megnyugtatott az idegen környezetben. A hideg karjaimat simogatta - észre sem vettem, mennyire átfagytam. Amikor kicsit megnyugodtam, megszólaltam.
-Elmentek. A repülőhöz. Egy órája.-suttogtam.
-És miért nem hívtál? - kérdezte, közben pedig a könnyeimet törölgette az arcomról.
-Három napja nem alszol. Pihenned kellett.
-Te vagy az, akinek pihennie kell, nem emlékszel? Na gyere, menjünk haza. -állított fel a földről.
Felszedte a pólómat, segített még pakolászni, aztán papírmunka után haza is indulhattunk. Patrick természetesen kocsival volt.
Bepakolta azt a kevés holmit, amit behozattam vele, majd behuppant mellém a kocsiba.
-Soha többet nem akarok ide jönni, csak a kisfiunk vagy kislányunk születésekor.-jegyezte meg.
Hát igen. Amióta ismerjük egymást, a másik miatt akarva-akaratlanul nem egyszer fordultunk meg itt. Visszagondoltam azokra az időkre – azt hittem, bonyolult az életem. Hah.
Amikor megérkeztünk, pár pillanatig csak ültem a kocsiban. Hallgattam a külső zajokat – kopp, kopp. De jó. Tehát esik.
Patrick megsimította a kezem.
-Szálljunk ki, jó? - bólintottam egyet, majd kitápászkodtam a kocsiból. Vagyis igazából Patrick szedett ki a kocsiból, mert szokás szerint bénáztam, és most fájt is.
Patrick segítségével átöltöztem és leköltöztünk a nappaliba egy adag pokróccal, Patrick összekészített pár filmet – nagyon aranyos volt, még véletlenül se olyat, amiben gyerekek szerepelnek. Bár az olyan filmek, amikben nincsenek gyerekek, azok vagy horror, vagy akció, vagy valami nagyon perverz vígjáték, így sikerült megnéznünk... a Családi üzelmeket.
Alapjáraton végigröhögtük volna, de most nem volt szokásos a helyzet. Én szinte nem is néztem, csak Patrick mellett feküdve gondolkodtam. Patrick szintén nem a filmet nézte, hanem engem figyelt, amint a takarókba bugyolálva néztem előre.
-Ne csináld ezt. Kérlek. - fordult felém kétségbeesetten.
-Mit?
-Nem akarom, hogy ezt tedd. Ne zárkózz el! - fordult felém teljesen.
-Én... csak... nem ez kell neked. Hanem normális dolgok. Bulizás, meg a banda. Ilyen dolgok. Azok kellenek neked. - mondtam el egy szuszra, ami bántott. Lehajtottam a fejem, és vártam, hogy belátja, igazam van. Magához húzott, egészen közel, és a homlokát az enyémnek támasztotta.
-Tudod, mire van szükségem? Rád. Ennyi. A többi nem érdekel. -mondta, és lassan a száját az enyémhez érintette. Hosszan, érzelmesen csókolt, majd kicsit eltolt magától, és kisimította a hajam az arcomból. -Az életem egyik értelmét elvesztettem már, nem akarom a másikat is! - nézett kétségbeesetten. Sosem akartam látni ezt rajta. Sosem akartam látni, hogy valami megviseli.
-Nem fogsz. Ígérem.
-Meg fogjuk együtt oldani, rendben? Szeretlek, és csak ez számít.-suttogta a fülembe. Egy ideig csendben feküdtünk, majd Patrick megszólalt.
-Igaza volt Pete-nek. Tényleg nyálasak vagyunk. - mondta, mire elnevettem magam. Negyedik napja először. Patrick elmosolyodott, majd a fejét a tv felé fordította.
-Patrick?
-Hm?
-Miről szól ez a film?
-Fogalmam sincs. Azt hittem, te tudod. - vonta fel a szemöldökét.
-Én nem.- ráztam meg nevetve a fejem.
-Nézzük elölről?

-Nézzük elölről. - vackoltam oda magam Patrick oldalához.

2014. szeptember 28., vasárnap

Just one yesterday: 37., rész

37., rész-Az ébredés

- Mikor fog felébredni?- ismerem ezt a hangot valahonnan. Csak nem tudom, honnan…
- Nemsokára elmúlik az altató hatása. - felelte egy idegen hang.
- Köszönöm. –Patrick! Patrick itt van. Ajtócsukódás. Léptek. Egy kéz a kezemen. Aztán már nincs ott. Ne! Gyere vissza! Mintha csak meghallotta volna a gondolataim, újra két kéz fogta meg a kezem. De hol vagyok? Valami történt az este… Igen, már tisztán emlékszem. De mi történt utána? Csak a fájdalomra és szaggatott képekre emlékeztem. Ki akartam nyitni a szemem, megtudni, hogy hol vagyok, és hogy mi történt velem.
De valami lelassított. Csak nagy erőfeszítések árán tudtam kinyitni a szemem. Először forgott velem a világ. Patrick ült mellettem az ágyon. Amikor meglátta, hogy ébren vagyok, elmosolyodott, szomorúan, fáradtan. Én megpróbáltam felülni, de azonnal visszadőltem a párnámra, mert a kezem erőtlen volt, és forgott velem a világ.
-Ne! Ne ülj fel. Még nem szabad!
-Patrick...-még kótyagos voltam az altatótól.
-Itt vagyok. Jaj, Rita, minden az én hibám! Sosem hagylak többet egyedül! Kérlek, bocsáss meg!-a szemében mérhetetlen fájdalom és bűntudat látszott.
-Nem a te hibád semmi... miért kéne megbocsátanom?-kérdeztem szédelegve. Ismét megpróbáltam felülni, de a hasamba húzódó fájdalom nyilallt, így inkább ismét visszadőltem a párnába. Patrick még jobban lehajtotta a fejét, és a kezeinket nézte. -Patrick, mi történt?-kétségbeesetten kerestem a tekintetét. Ő fájdalmasan a szemembe nézett, így jobban meg tudtam nézni. A szeme vörös volt, alatta sötét karikák árulkodtak róla, hogy nem sokat aludhatott mostanában. A ruhája a tegnapi volt, most gyűrötten lógott rajta, mindenkinek a tudtára adva, hogy a viselőjének annyi ideje sem volt, hogy átöltözzön.
-Ehhez nem vagy még elég erős.
-Patrick, azt majd én eldöntöm! Csak mondd már, hogy mi történt!
-Rita... Nem tudom, hogy mondjam el... te... mi... elvesztettük... elvesztettük a kisbabát.-elcsuklott a hangja. Lehajtotta a fejét, és csak a halk zihálását hallottam. A vállam megrogyott.
-Mi?-kérdeztem halkan. Az agyam leblokkolt, fel sem tudtam fogni, hogy mit mond. Reméltem, hogy viccel. Az nem lehet. Nem, nem, az nem lehet. A szemembe könnyek gyűltek, és meredten néztem előre a semmibe.-Mondd, hogy csak viccelsz, kérlek! Könyörgök!-ő szomorúan nézett a szemembe. -Nem, az nem lehet! Nem veszíthetjük el!-üvöltöttem hisztérikusan.
-Te el szeretted volna vetetni. Most már nem kell.
-Te normális vagy?! Dehogy akartam! Fel akartam nevelni. Veled!-üvölteni kezdtem. Sírva dőltem előre a lábamra, Patrick csendben simogatta a hátam.
-Nem, az nem lehet! Nem, ez nem igaz! Hazudsz!-kiáltottam. Ő fájdalmasan nézett a szemembe. -Nem lehet igaz. Nem, nem, nem!-eszeveszetten forgattam a fejem, és hisztérikusan visítozva fel akartam állni.
-Nem szabad, Rita! Kérlek, figyelj rám! Kérlek!-megpróbált lefogni, én pedig csapkodni kezdtem. Nem láttam benne most mást, csak fenyegetést. Megnyomott egy gombot, mire pár pillanat múlva egy orvos és egy nővér jött be a szobába. Próbáltak velem normálisan beszélni, de nem tudtam rájuk figyelni, csak a gyászomra. A mérhetetlen fájdalomra, amit éreztem.
Csak szabadulni akartam minden embertől, mindenkitől, mindentől. Ki akartam tépni magam a karjaikból, de a nővér lefogott, az orvos pedig belém szúrt egy tűt. Hirtelen álmosság tört rám pár másodperc alatt, és fájdalmas álomba merültem.
-Bocsáss meg...-szólt valahonnan a sötétség mélyéről.





-Be kellett nyugtatózni. Nagyon rosszul viseli... Nem akarná, hogy így lássátok. A szüleinek már szóltam, ők is egyetértettek abban, hogy most jobb neki a nyugalom, ezért ma ők sem jönnek be, majd csak holnap után... Nem hiszem. Igen... Nem bírom felfogni. Az én hibám... Nem. Most viszont leteszem. Szia.
Az ismerős köd foszlott lassan szét a tudatomban. Kinyitottam a szemem, és még mindig a kórházi teremben találtam magam, de az ablakokon már nem áradt be fény, csak sötétség. Egy halvány asztali lámpa adott valamennyi fényt. Patrick elgyötörten ült mellettem egy széken. Félszegen fogta a kezem.
-Úgy sajnálom! Nem volt más választásom...-kezdte halkan.
-Nem, én sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém... Egyszerűen, csak nem tudom felfogni, hogy...-nem tudtam kimondani. Elcsuklott a hangom, és zokogni kezdtem. A kezembe temettem az arcom, és csendesen rázkódott a testem. Patrick magához ölelt, a fejem a mellkasába fúrtam.
-Minden rendben lesz... Megígérem.
-De... mi történt?-kérdeztem halkan.
-Spontán vetélés. Sok kiváltó oka lehet...
Újra felzokogtam. Patrick előre-hátra dülöngélt velem, és halkan dúdolt valamit. A hangja kicsit megnyugtatott. Az állát a fejemre támasztotta.
-Menj haza aludni. -suttogtam az arcára nézve.
-Nem vagyok fáradt.
-Hazudós.
-Nem hagylak egyedül. Soha többet nem hagylak egyedül.



2014. szeptember 14., vasárnap

Just one yesterday: 36., rész

36., rész-vihar

Ahogy a napok teltek, úgy gyűlt bennem a kétség is. Biztos, hogy ezt akarom? Ha nem, akkor mit?
Nem arról volt szó, hogy Patrickben nem bíztam. Nem, ő tökéletes apaként viselkedett már akkor is.
Én magamban nem bíztam. Mi lesz, ha nem állok helyt? Ha nem felelek meg? Ha megfutamodok?
Mindig elnyomtam magamban a kétséget. Senkinek nem beszéltem róla, még Patricknek sem. Pedig mi mindent elmondtunk egymásnak. De egyik este már nem bírtam tovább.
- Januártól kivetettem magunkat egy időre a suliból. - mondta Patrick. Én az ajkamba haraptam.
- Nem lenne muszáj…- szóltam halkan. Patrick értetlenül nézett rám.
- Hogy mehetnél iskolába, amikor... - kezdte, aztán leesett neki. –Mi?! - nézett rám elkerekedett szemekkel. –Tehát ezen gondolkodsz hetek óta. - Most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek. - Nehogy azt hidd, hogy nem látom rajtad, ha valami nyomaszt. - Igen. Tudnom kellett volna, hogy ő átlát rajtam.
- Én… nem tudom. Nem vagyok biztos abban, hogy mi lesz.
- Rita. Tudnod kéne, hogy én mindig melletted leszek.
- Patrick, tudom, és nem is veled van a baj. Te nagyszerű vagy. De tényleg. Csak… minden olyan gyorsan történt. Nem volt választási lehetőségem. Helyettem is döntöttél. – mondtam halkan. Patrick lehajtotta a fejét.
- Miért nem mondtad el nekem?
- Mert féltem…
- Tőlem? Normális vagy?!
- Annyira boldognak látszottál.
- És ezért úgy gondoltad, hogy nem mondhatod el nekem? Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Ha nem egymással beszéljük meg, akkor kivel?
- El akartam mondani, csak… - nem tudtam befejezni a mondatot.
- Csak? – kérdezte halkan.
- Csak tudtam, hogy te úgysem mennél bele! – kiáltottam hirtelen dühvel. Ő elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Szerinted valaha is belekényszerítenélek valamibe? – kiabált már ő is.
- Hát úgy tűnt!
-Jó, tudod mit? Ha én vagyok a hibás, akkor hagylak. Nehogy ne merj miattam jól dönteni. - mondta gúnyosan. Én sírás határán néztem, ahogy lekapja a kabátját a fogasról, kiviharzik az ajtón, és becsapja maga mögött azt.
Miután azt ajtó becsukódott, hallottam a gyors lépteit a betonon, és aztán csak csend. Síri csend. A kiabálás után sértette a fülem ez a csönd, ami most azt jelentette, hogy elment. Egyedül maradtam. Kitört belőlem a sírás. Lerogytam a földre, hullottak a könnyeim.
Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Csak arra emlékszem, hogy azonnal megbántam minden egyes szót. Vissza akartam tekerni az időt, hogy újra itt legyen mellettem. Minden könnycsepp után jött egy újabb, és úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni.
Úgy döntöttem felállok, mert nem ülhetek ott örökké (bármennyire is szeretnék). Feltápászkodtam és könnyektől homályos látással megkerestem a telefonom. Vikit akartam hívni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Nem ugraszthatom minden baromságom miatt! Pete-tel ment valahova, nem akartam hazarángatni. Meg ugye Patrick is visszajön, ha lenyugodott. Maximum holnap reggel biztos hazajön. - gondoltam.
Inkább úgy döntöttem, megvárom Patricket. Elég késő volt, ezért azt gondoltam, biztos a szüleinél alszik, és reggel jön vissza.
Vettem egy forró zuhanyt és lefeküdtem aludni. Fura volt, hogy nem mellette alszom el, hogy nem ölel át, ahogy szokott. Hiányzott, még ha csak rövid ideje is volt távol. Összegömbölyödtem és nagy nehezen elaludtam.
Nem sokkal később iszonyatos fájdalomra ébredtem. Belehasított a hasamba, és nem múlt. Csak egyre rosszabb lett. Én felzokogtam a fájdalomtól. Levertem pár dolgot az éjjeliszekrényemről, mire megtaláltam a telefonom.
-Igen?
-Patrick… Valami baj van! – zokogtam a telefonba.
-Mi történt??
-Nem tudom… fáj… segíts… kérlek…
-Öt perc!
Eldobtam a telefont és megpróbáltam összeszedni magam. De nem ment. A földön négykézláb álltam, és nem tudtam felegyenesedni. A kíntól elhomályosodott a látásom. Összefolytak a dolgok.
Elveszítettem az időérzékem, így nem tudom mennyi idő telt el így. Egyszer csak Patrick jelent meg az ajtóban.
-Rita, mi történt? – kérdezte halálra ijedve. Én nem tudtam válaszolni. Letérdelt mellém. – Ne, Rita. Nem. Nem. Mindjárt beviszlek a kórházba. Tarts ki! Kérlek!- könyörgött. Remegve rárakta a kezem a nyakára, a térdem alá nyúlt, a másik kezével pedig a hátamat támasztva a karjába kapott. – Rita… mindjárt… - mondta elcsukló hangon.
Én kínok közt vergődtem a kezeiben. Leszaladt velem a lépcsőn, ki a nyitott kapun, és beültetett az apja kocsijába. Gyorsan bekötött, visszaszaladt becsukni legalább a kaput, és pár másodperc múlva már a kocsiban ült. Egyik kezével a kezemet fogta, a másikkal pedig vezetett.
-El tudod mondani, hogy mi történt?-kérdezte remegő hangon. Én lassan megráztam a fejem. Nem mertem kinyitni a szám, féltem, hogy újra ordítani kezdek. -Jó, semmi baj.-nyugtatott Patrick engem és szerintem magát is.
A megengedett sebesség kétszeresével száguldott a kihalt utakon. Behajtott a kórház elé és csikorogva lefékezett. Kipattant a kocsiból, és már az én oldalamon volt. Kiemelt a kocsiból, és futva tette meg a bejáratig az utat. Én nyöszörögve kapaszkodtam a pólójába.
-Gyorsan, egy orvost!
-Mi történt?-kérdezte a recepciós.
-A barátnőm terhes és rosszul lett...-alig tudtam kivenni a szavakat, annyira hadart.
-Azonnal intézkedek. Addig tegye le!-mutatott a falnál sorakozó hordágyakra. Patrick bólintott, gyorsan odaszaladt, és gyengéden lefektetett az egyikre. Az ujjaim még mindig görcsösen szorítottak a pólóját, és bármennyire is próbálkozott, nem engedtem el.
-Nyugodj meg. Itt maradok. Minden rendben lesz!-rakta a kezét a pólóját szorongató ujjaimra. Én remegtem a fájdalomtól ő pedig az idegtől.
-Délután... sajnálom...-szűrtem fájdalmasan a fogaim között.
-Nincs semmi baj... nem a te hibád volt... -kisimított az arcomból egy kócos hajtincset. Én majdnem elájultam a fájdalomtól.
Egy orvos rohant felénk.
-Mi történt? -kérdezte Patricktől.
-Rosszul lett... nem voltam otthon. Az én hibám!
-Uram, kérem, nyugodjon le! Én megvizsgálom a feleségét, addig töltse ki a papírokat.- Patricknek annyi ereje sem volt, hogy kijavítsa az orvost, csak erőtlenül bólintott egyet. Én erősebben szorítottam Patrick pólóját, ő fájdalmas arccal lefejtette róla az ujjaim, megsimította az arcom, az orvos pedig hordágyastól betolt egy terembe...

2014. szeptember 13., szombat

Just one yesterday: 35., rész

35., rész- másnaposok

Reggel az ágyunkban ébredtem, a tegnapi ruhámban, és amikor felemeltem a fejem, láttam, hogy nem csak Patrickkel aludtam egy ágyban, hanem Petetel is (?). Ha én is ittam volna, még azt hittem volna, hogy valami hülyeséget csináltam. De mivel se én, se Patrick nem ittunk egy korty alkoholt sem az este, ez a lehetőség kilőve. Pár pillanatig töprengtem, hogy mi lehet a magyarázat, de végül feladtam, halkan felkeltem, és otthagytam Patricket és a békésen hortyogó Pete-et aludni.
Benéztem Vikihez is, ő is az igazak álmát aludta, egy esernyőt ölelgetve. Tehát ő is megvolt.
Lent Joe és Andy aludtak, Andy a kanapén, összefirkált arccal, Joe pedig a fürdőkádban, egy kötéssel a fején és talpig virágföldesen.
Bementem a konyhába, csináltam magamnak egy kávét. Lefőztem több adagot is, a többiekre gondolva, akikre a tegnap este után rá fog férni a kávé és a fájdalomcsillapító.
Ránéztem az órára: fél tizenkettő. Mindjárt kelnek a srácok is.
- Jézusom! Ember! MI a…?- hallottam Pete kiáltását az emeletről. A hang gazdája eszeveszetten futott le a lépcsőn, és majdnem megbotlott a saját lábában. Mögötte Pat sétált le halál nyugodtan. A kiáltásra lassan mindenki mozgolódni kezdett, Viki jött le az esernyővel a kezében, Joe jelent meg, virágfölddel borítva, kötéssel a fején. Andy a fejét fogva jelent meg a konyhában. Tehát mindenki itt volt.
- Miért aludtam egy ágyban Patrickkel?- kérdezte falfehér arccal Pete.
- Na, ezt egyébként én sem tudom. De akarom én tudni? – néztem Patrickre nevetve. Aki elmesélte, hogy Pete olyan fél hatkor, még részegen teljes lelki nyugalommal besétált a szobánkba, és befeküdt mellénk az ágyba (??). Patrick egyedül nem bírta el, a többiek már aludtak, így hát visszafeküdt ő is, a lehető legmesszebb Petetől. Hm. Akkor már mindent értek. Vagyis.
- Miért jöttél át a szobánkba fél hatkor? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Honnan tudjam? –vonta meg a vállát Pete.
- Akkor már mindent értek. - bólintottam, és tovább ittam a kávém.
- Öö… srácok… Nem akarok indiszkrét lenni, de… Elmondanátok, hogy például miért van bekötve a fejem, hogy miért vagyok virágföldes, vagy hogy miért aludtam a fürdőkádban?- kérdezte Joe.
- Senki nem emlékszik semmire? – kérdeztem. Mondjuk, megértem, olyan mennyiségű pia után én sem emlékeznék sok mindenre. Mindenki csóválta a fejét, kivéve én és Pat.
- Szóval. Olyan éjfél körülig elvoltatok a piával, de aztán unatkozni kezdtetek. Akkor ez a nagyeszű – biccentettem Pete felé a fejemmel – kitalálta, hogy el akar menni sétálni. Éppen indulni készültünk, amikor Joe kiugrott a nyitott ablakon, mert összetévesztette az ajtóval.
- Akkor ezért vagy virágföldes. - biccentett Pete.
Folytattam a történetet. Ami a következő: miután Joe sikeresen kiugrott az ablakon nagyobb sérülés nélkül, és bekötöttük azt az egy sebét a fején, bejöttünk. Andy olyan három óra körül kidőlt, amitől az a zseniális ötlete támadt valakinek – Petenek, ki másnak? – hogy firkálják össze az arcát alkoholos filccel. Miután ez megtörtént, úgy tűnt, végre kidőlnek, de nem. Ekkor kezdte Pete énekelni a himnuszt, ami megihlette Vikit, aki egy nyitott esernyővel (fogalmam sincs, honnan szedte), kezdett táncolni a nappali közepén. Ez volt hajnali négy körül. Ezután Joe elment vécére, és miután egy órán keresztül nem jött vissza, bekopogtunk. Nem jött válasz, ezért benyitottunk, és megláttuk az édesdeden szunyókáló Joet a fürdőkádban. Mivel úgy tűnt, jót alszik, otthagytuk. Amikor Pattel visszaértünk a nappaliba, megkíséreltük „elaltatni” a többieket is. Vikit és Petet felkísértük Viki szobájába. Az akkorra már kellőképpen álmos Viki nem szándékozott megválni az este során szinte hozzánőtt esernyőtől, ezért vele aludt el. Amikor otthagytuk őket, mindhárman ágyban voltak és látszólag aludtak. - Pete, Viki, és az esernyő. Ekkor mi is aludni mentünk, kellőképpen kifárasztott minket az egész estés „bébiszitterkedés”. Ez után jött Pete.
-Már mindent értek. – bólogatott Viki. 
Mindenkinek kiosztottam a kávét és fejfájáscsillapítót. A nap további részében a többiek „gyógyultak”, és minél kevesebbet beszéltek, mivel minden apró hangtól még jobban fájt az amúgy is migrénes fejük. Így jár, aki sokat iszik.





2014. szeptember 9., kedd

Just one yesterday: 34., rész

34., rész-házavató

Az elkövetkező hetek úgy-ahogy nyugodtan teltek. Úgy-ahogy…
Volt három kemény beszélgetésünk. Már ebből inkább csak kettő volt keménynek mondható.
Az első a szüleim és köztem volt, amikor a nyári szünet utolsó hetében hazajöttek. Hát igen, kicsit húzósan hangzott, hogy a 18 éves lányuk terhes, és még csak nem is attól a fiútól, akit három hónapja bemutatott nekik. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy én igazából mindig Patricket szerettem, előtte is stabil kapcsolatunk volt, most is az van. Adam csak „botlás” volt… miután ezt elmondtam nekik, kicsit megnyugodtak. Így elfogadhatóbb volt a történet, tekintve, hogy Patrick mellettem állt. Ők természetesen örültek, bár nehezményezték, hogy nem ismerik Patet, nem tudják, ki ő.
Ezután volt a második beszélgetés, anyáék, köztem, és Patrick között, ami csak egy ideig volt nehéz. Vagyis inkább kínos. Amikor bemutattam. Anyuék ebédre hívták át egyik hétvégén, amikor itthon voltak. Patrick nagyon aranyos volt, úgy csinált, mintha nem minden kb. idejét ebben a házban töltené. Udvarias volt és kedves, amilyen lenni szokott, és ezzel rögtön belopta magát anya szívébe. Tehát már csak apa maradt bizalmatlan vele szemben.
Ebéd után leültünk a nappaliban, én Pat mellé a kanapéra. Végig bátorítóan fogtam a kezét. Vagyis inkább én szétizgultam magam, szegény kezét olyan erősen szorítottam, hogy szerintem fájt neki, ő pedig teljesen türelmesen, udvariasan és kedvesen fogadta anyuék kérdéseit. Amikor komoly témára terelődött a szó, én majdnem elájultam, ő viszont akkor is teljesen higgadt maradt. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Bátran, de tisztelettudóan vázolta fel a terveit a szüleimnek, anyu mosolyogva, bólogatva hallgatta, apa először bizalmatlanul méregette, és várta a hibát. Ami nem jött. Tehát Patrick nem hibázott, és ebbe apa is kénytelen volt belenyugodni. Patrick elmondta, mit tervez. Ami egyébként a következő:
A pénzből, amit a turnén kapott (nem kis összeg, belepirultam, amikor kimondta), lakást szeretne kivenni nekünk, majd idő után egy kisebb családi házat szándékozik venni. Én szemlesütve és elpirulva hallgattam ezeket a terveket-amiket egyébként még én sem tudtam. Egyszóval, komolyan gondolja a jövőt velem. Velünk.
Amikor ezeket a terveket elmondta anyáéknak, meggyőzte őket. Anya teljesen odavolt Patrickért, apa pedig bizalommal tekintett rá, mert rájött, hogy Patrick nem követi el a várva-várt hibát.
Tehát, amíg én szétizgultam magam, tulajdonképpen nem is volt min parázni. Anya első pillanattól kezdve szimpatizált Pattel, apa pedig szerintem örült neki, hogy nem egy szétvarrt nőcsábászt találtam magamnak (huppsz, bocsi, Pete), hanem egy rendes, megbízható fiút.
Apropó, Pete. Mostanában nem nevezhettem volna jogosan nőcsábásznak, ugyanis olyan szinten jó hatással volt rá a kapcsolata, hogy szinte megjavult. Szinte. Aki nem ismeri, azt hihette volna, hogy nem is a régi önmaga. Aki jobban ismeri, az tudta, hogy attól még, hogy jóval érettebben viselkedett, még ő volt, ugyanazokkal a kétértelmű poénjaival, ugyanazzal az örök gyerek mentalitással.
Aztán elkezdődött az iskola, és az iskolával együtt a pletykák is, természetesen. De ez várható volt. Én Pat oldalán léptem be a suliba, már nagyon enyhén dudorodó pocakkal, amit természetesen azonnal kiszúrtak, és elkezdődött a pletyka. De nem érdekelt. Nyugodtan viseltem az égető pillantásokat a hátamon.
Ezek után még egy nagyon fontos találkozás volt hátra, amitől nagyon féltem. Patrick szülei. Bár találkoztam már velük, nem szeretném, ha úgy tekintenének rám, mint a lányra, aki teherbe esett a fiuktól, és ezzel akarja magához láncolni. Mert ez nem igaz. Adtam választási lehetőséget, semmit nem erőltettem rá senkire. Patrick mellettünk döntött. Ennyi.
Végül ez a találkozás is zökkenőmentesen ment, én végigizgultam, Patrick pedig teljesen nyugodt volt, mint legutóbb is. A szülei elfogadtak és örültek a boldogságunknak. És ami a legjobb: kaptam muffint.
Miután anyáék visszarepültek dolgozni, egyik nap kaptunk egy kis csomagot. A feladó anya volt, a címzett pedig… két címzett volt. Én, és Patrick.
-Patrick!- kiabáltam be a nappaliba. - Csomagunk jött!- ő pár pillanat múlva már mellettem volt, a kezét pedig a derekamon pihentette. A vállamon át nézett rá az alig tízszer tíz centis kis csomagra.
- Mi ez?
-Nem tudom, anyuék nem szóltak, hogy küldeni fognak valamit… Ideadod az ollót?- kértem. Ő a kezembe adta az említett tárgyat, amivel pár pillanat alatt kicsomagoltam a kis, könnyű dobozkát a natúr csomagolásból. Amikor kinyitottam a dobozt, valami fényes esett ki belőle, le a földre. Patrick azonnal lehajolt érte.
- Ez egy lakáskulcs. - mondta szemöldökráncolva.
-Várj, van egy kis levél is…- halásztam ki az apró lapocskát a dobozból. Rajta anyu kézírásával írt üzenet volt.

Kedves Rita és Patrick!
Gondoltuk, megkönnyítjük nektek a lakáskeresést. A saját házatok kulcsát tartjátok most a kezetekben.
Ui.: Patricknek kötelező elfogadnia, mivel már átírattuk a nevetekre.
Szeretettel:
Anya és Apa”

-Patrick… kaptam a szám elé a kezemet, és felé nyújtottam a kis levelet. Miután többször is átolvasta, és meggyőződött róla, hogy jól értette, hirtelen felkapott. Én a kezeim közé fogtam az arcát, és hosszan megcsókoltam.
-De!-tettem fel az ujjam.-Nem lesz házavató!

Naná, hogy volt házavató. A srácok amint megtudták, hogy miénk a ház, azonnal szervezkedni kezdtek. Én vonakodva beleegyeztem, gondoltam, csak módjával gondolják. Milyen naiv voltam!
-Na jó, szerintem akkor most pakoljunk.-szólt Patrick tíz perccel a „buli” előtt.
-Mert?
-A házavató miatt.-mondta, mintha ez egyértelmű lenne.
-Most ígértettem meg Pete-tel, hogy nem lesz durva.- Patrick egész egyszerűen kiröhögött.
-Szerinted Pete-nek mit jelent a „lightos” buli?
-Ó. Ne.-sütöttem le a szemem, amikor rájöttem, hogy nekünk a „lightos” jelző nem egyet jelent. -Akkor pakoljunk.
-Te nem. Csak én.-tolt vissza finoman a kanapéra, ahol eddig ültem.
-Patrick, nem bénultam le!-mosolyodtam el önkéntelenül a kedvességén.
-Hamar megleszek. Te addig pihenj!-mondta, és elkezdett pakolni.
-Minek elrakni az állólámpát?-kérdeztem furán.
-Nem láttad még őket inni, én már igen. Elvetemült állatok. Egyéb kérdés?
-Szeretnélek emlékeztetni, hogy azok az „állatok” a barátaid.-nevettem, miközben elraktam egy vázát.
-Attól még állatok-vonta meg a vállát.-Sosem fogsz rám hallgatni, ugye?-kérdezte nevetve, amikor újabb vázát pakoltam el, figyelmen kívül hagyva a kérését, miszerint pihenjek. Én mosolyogva megvontam a vállam, Patrick pedig szorosan magához ölelve megcsókolt.
Tíz perc múlva a nappali és a konyha meg lett tisztítva azoktól a tárgyaktól, amikre veszélyt jelenthetnek a fiúk: dekorációs tárgyak, állólámpák, értékes dísztárgyak. Ezek most a szobámba zsúfolva pihentek.
Én szedelődzködni kezdtem, Patrick pedig furán nézett rám.
-Mit csinálsz?
-Gondoltam, elmegyek venni valami kaját meg ilyesmit...
-Joe már intézkedett.-mondta, és adott egy puszit.-De aranyos vagy.
-Miért érzem azt, hogy ha Joe vásárol be, abból csak pia lesz?-húztam fel a szemöldököm.
-Reméljük, hogy nem. Akkor nekünk nem lesz mit innunk.
-Nekünk? Én nem ihatok alkoholt, de te igen.
-De akkor csak te nem iszol. Az úgy nem jó. Én sem iszok.-jelentette ki, engem pedig elöntött a melegség. Csak azért nem iszik, hogy én ne érezzem kényelmetlenül magam.
-Szeretlek.-mondtam, és felnéztem rá. A szája szélén mosoly játszott. Az arcom a két keze közé fogta, és belesuttogott.
-Szeretlek.
Mindig azt hittem, hogy a szerelem az idővel és a megszokással elhalványul. De nem. A miénk csak erősödik és elmélyül. Hét hónapja ismerjük egymást, és mint kiderült, az első pillanattól kezdve nem tudtuk elfelejteni egymást. És még mindig gyorsabb volt a pulzusom, ha a közelemben volt. Még mindig vele akartam tölteni minden időmet, minden pillanatomat.
Megcsókolt. Úgy, mint először.
...és akkor csapódott be az ajtó.
-Srácok, máskor akasszatok egy zoknit a kilincsre!-röhögött Pete, mire én a szememet forgatva engedtem el Patricket.
-Hülye.-még egyszer megcsókoltam Patet, aki kajánul nézett utánam.
A fiúk kipakolták az asztalra, amiket vettek. Rengeteg pia.

...Mi lesz ebből?...