Két héttel később
Idegesen keltem, mert ma egy szörnyűséget kellett elkövetnem. Nem akartam. Mert így lehet, hogy egy életre megutál Patrick? Mert lehet, hogy most teszem tönkre az életemet? Nem, nem lehet, ezekben biztos voltam. De akkor is muszáj volt. Lassan elkészültem, és kiléptem az esőbe. Szeretem az esőt. A turnébusz egy óra múlva indul az első helyszínre. Amikor odaértem, mindenkinek köszöntem, majd Patet félrehívtam.
-Figyelj...ennek sokszor indultam neki az elmúlt napokban, de sosem sikerült.-kezdtem.-Sajnálom. Nem szeretném, ha miattam aggódnál. És... -mondtam a sírőgörcs határán.-Most még csak három hónap. De aztán mennyi lesz?-kérdeztem inkább magamtól. Patrick arca elsötétült, és csak állt. .Csak azt kérem, hogy ne utálj meg.-mondtam.
-Ezt így, előre ígérjem meg?- kérdezte.
-Tudom, ez így nehéz, de szeretném, ha később szépen emlkeznél ránk.-mondtam sírva. Ott hagyott, én pedig most egyedül álltam a szakadó esőben.. Nem látszott, hogy sírok. Ezt szeretem az esőben. Leültem a földre, nem törődve a sárral, és nekidöntöttem a hátamat az egyik ládának. Nem, most el kell köszönnöm a többiektől, csak utána omolhatok össze. Előre mentem a többiekhez, ahol szerintem csak rám vártak a búcsúzkodással. Patrick megsemmisülten álldogállt a busz mellett.
-Hát, három hónap.-mondta Andy, és elindult felém. Megöleltem, és már nem tudtam tovább rejtegetni, hogy sírok. Remélem betudták azzal, hogy hiányozni fognak, és meghatódtam. Aztán Pathez mentem oda, és reméltem, hogy még rám néz. Hát, rám nézett, de azt a nézést nem kívánom senkinek.
-Kérlek.-mondtam elcsukló hangon. Kelletlenül adott egy ölelésnek nem mondható valamit, Ő csak állt, én pedig valósággal rácsimpaszkodtam. A kezemet rákulcsoltam a nyakára, belefúrtam a vizes fejem a vállába, és sírtam. Nem akartam elengedni. De el kellett. Nem voltam már a barátnője, nem tarthattam itt magamnak. Azt éreztem meglepetten, hogy ő is megölelt. Először bátortalanul, majd már normálisan is. Ő sem akart elengedni. Akkor miért tette? Nem kellett volna. Ezért ha már ő elengedett, most én is elengedem. El is engedtem, és lehajtott fejjel mentem tovább Joehoz. Nevetve-sírva öleltem át, ő pedig sután viszonozta az ölelését, és a fülembe súgott:
-Meg fogja bocsájtani. Csak idő kell neki.
-Remélem. -Joe elengedett, majd tovább mentem Petehez. Pat pedig eltűnt a busz mögött, majd pár pillanat múlva csattanásokat hallottunk. Igen, Patrick valószínűleg éppen átrendezte a ládákat és bőröndöket. A lábával. Andy gyorsan utánasietett. Pete jött felém mosolyogva, én pedig a könnyeim között elnevettem magam.
-Én kimaradok?-kérdezte Pete a nőcsábász mosolyával.
-Gyere ide, te idióta.-mondtam nevetve.-Leszel a kémem?-kérdeztem a fülébe súgva.
-Persze.-mondta.-Aztán vigyázz magadra! És nem mindig leszünk olyan messze, ha valakit seggbe kell rúgni, csak szólj.-mondta.
-Jó. Én viszont seggbe fogok rúgni pár rajongó csajszit.-mondtam.
-Indulunk.-mondta Joe.
-Hát... vigyázzatok magatokra.-mondtam, és Vikivel zomorúan néztük, ahogyan felszállnak a buszra. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy Pat ellent fog nekem mondani. Hogy együtt maradunk. AMíg a busz eltűnt a szemünk elől. Utána kitört belőlem a sírás, lerogytam az elhagyatott parkolóban, és nem érdekelt a víz, sár, semmi, csak ültem a földön és üvöltöttem.
-Rita, mi történt??? Rita, szólalj meg!-kérte Viki, de én nem tudtam. Csak sírtam, és az sem érdekelt volna ha ott a parkolóban áthajt rajtam egy busz. Sőt, még jó ötletnek is tartottam volna. Akkor minden fájdalom elmúlt volna. Viki valahogy hazarángatott, elküldött, hogy zuhanyozzak le. És miután megláttam magam a tükörben, beláttam, hogy valóban hasznos lenne. Mindenhol bőrig áztam, a cipőm minden lépésnél slattyogó hangot adott ki, a gatyám térde ki volt szakadva, a sminket teljesen elkenve és lefolyva.A hajam tincsekben összeállva. Mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel. Elmentem lezuhanyozni, jól esett magamra folyatni a forró vizet, és a mai nap minden piszkát lemosni. Kimentem, a hajamat egy törölközőbe csavartam, és ledőltem az ágyamra, arccal előre. Nem szándékoztam felkelni vagy egy hétig. Ja, ezt meg is tehettem, mivel a következő 2 hét érettségi szünet lesz. Pár perc múlva Viki kopogtatott be.
-Hbad.-így hangzott a szabad a párnám mélyéről.
-Na, elmondod végre normálisan is?-kérdezte. Hát igen. Elmondtam neki a taxiban is, de ott a visításomból és a nyöszörgésemből kb semmit se értett.
-El.-mondtam megint sírógörcs határán, ahogyan visszaemlékeztem az elmúlt 2 órára. Töviről-hegyire elmeséltem neki az egész történetet, ő pedig most csöndben üldögélt az ágyamon. Újra és újra átrágtuk minden egyes percét. Bekapcsoltam a zenét, és szépen lassan elaludtam. Sose akartam felkelni. Soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése