A következő pár hétben megtapasztaltam, hogy a közhelyek néha nagyon is kellenek. Első, amit a saját bőrömön tapasztaltam: az idő minden sebet begyógyít. Hát, ez akkor volt igaz, amikor teljesen elvágtam magam Patricktől. Nem néztem a koncertjeiket, nem néztem az interjúikat, és nem hívtam őt, csak Pete-tel beszéltem, aki rendszeresen helyzetjelentést adott nekem. Második: majd csak tovább lépsz. Na, hát, szerintem ez sosem fog teljesen sikerülni. Mindig ott lesz egy kis vágyódás. Egy kis darabka magány. El nagyon érzelgősen hangzik, de igaz. Harmadik: vannak még halak a tengerben. Ezt is megtapasztaltam. Sokan próbálkoztak nálam, miután a szakításunk elhíresztelődött. Lassan újra hozzá kellett szoknom a szingliséghez. Viszont, észrevettem, hogy a starbucksban egyre többször kaptam ajándék kávét. Hát, ez van.
Egyik nap, amikor Vikivel a teremben beszélgettünk, egy fiú jött oda hozzánk. Szőke haja volt, kék szemekkel. Hmm. Még nem láttam az iskolában. Levágta magát a mellettem lévő helyre, nem törődve azzal, hogy ül-e ott valaki.
-Persze, leülhetsz.-mondta Viki egy kis éllel a hangjában.
-Bocs. Foglalt ez a hely?-kérdezte lazán.
-Igen.-vágta rá Viki.
-Naa, ne legyél gonosz!-szóltam rá nevetve.-Nem, leülhetsz.-mondtam nagylelkűen.-Rita vagyok, ő pedig Viki.-mutatkoztam be.
-Nagyon örülök.-mosolygott a srác. Csak éppen ő nem mutatkozott be.
-És te...?-kérdeztem végül.
-Adam.-mosolygott még mindig.
-Na ide figyelj Adam, ...-kezdte volna Viki, de az asztal alatt megrúgtam, így befejezte.
Meg kellett szoknom, hogy valaki ül Patrick helyén. Ahogy előre nézve mozgolódást láttam onnan, odakaptam a fejem, mert azt hittem ő az, de mindig csalódottan kellett konstatálnom, hogy nem ő az. Viszont ahányszor odanéztem, Adam magabiztosan felhúzta a szemöldökét, én pedig magamban nevetve, és a szememet forgatva fordultam előre. Pár nap után viszont azt vettem észre, hogy amikor Patrick helyére-vagyis most már Adam helyére- nézek, nem csalódok, csak összemosolygok Adammel. Szünetekben mindig a nyakunkon lógott, és a beképzelt hozzászólásaival szórakoztatott minket. Egy idő után már megszokottá vált a jelenléte.
Egyik nap, amikor kint a szabadban ebédeltünk Vikivel (május vége felé elég meleg volt már), Adam jött oda hozzánk.
-Lányok, megérkeztem.-mondta a nagyképű vigyorával a fején, ami úgy tűnik, a védjegyévé vált.
-Senkit sem érdekel.-dobta meg Viki egy alufólia galacsinnal. Fura, de ők jól kijöttek.
-Á, ez fájt. Még akkor sem, ha foglaltam asztalt holnap a luie's-ba?-kérdezte na-most-mit-szólsz nézéssel.
-És ismét kérdezem: kit érdekel?-kérdezte Viki nevetve.
-Hát téged biztos nem, mert nem téged akartalak meghívni.-mondta.
-Még szerencse.-jegyezte meg halkan Viki.
-Rita, eljössz velem pizzázni?-kérdezte Adam.
-Szombaton nincs semmi programom...hm... talán belefér a napirendembe...-húztam az agyát.
-Akkor szombaton.-nyomott egy puszit az arcomra.
-Hoppá, ez mi volt?-kérdezte Viki, miután Adam hallótávolságon kívül került.
-Hát...-mondtam kuncogva.
Órák után hazamentünk, és eszembe jutott, hogy nem is kérdeztem meg Adamtől, hogy mikor megyünk. Péntek lévén nem kellett tanulnom, úgyhogy Vikivel vásárolgattunk egy kicsit, filmet néztünk estig, aztán a másnapon gondolkodva elaludtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése