Just one yesterday: 18., rész

18., rész- Boldogan

Nagyon boldog voltam. Tényleg. Lassan összejött minden az életemben. Patrick és én együtt voltunk, és bár még kórházban volt, meglátogattam. Viki még mindig nálam lakott. Összejött Patrick egyik legjobb barátjával, Pete-tel, és szívesen cikizték a mi "nyálas" kapcsolatunkat együtt, és próbálják titkolni, de az övék is hasonló. Minden rendben ment. Szombat reggel felöltöztem: azték mintás fekete-fehér szoknya, fekete leggings, fekete trikó, balerinacipő, és egy kardigán. Így indultam el Patrickhez a kórházba, busszal. Nagyon álmos voltam, ezért bementem a Starbucksba, vettem két kávét, egyet magamnak, egyet neki, és villamosra szállva mentem a kórházig. Bementem a kórterembe, Patrick éppen valamit írt, és nagyon koncentrált.
-Mit csinálsz?-kérdeztem mosolyogva.
-Szia!-mondta egy hatalmas mosollyal az arcán, amitől megremegett a gyomrom.Ilyen hatással van rám. Az a mosoly!... És az a kis gödröcske a mosoly mellett!... Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy ő is hasonlóképpen láthatott engem. És ő is láthatta rajtam, mert elnevette magát.
-Mi az, ennyire jól áll a kórházi hálóing?-kérdezte egy kicsit túlságosan magabiztos mosollyal az arcán.
-Nem, sőt, kifejezetten nem érdekelsz.-húztam fel az orrom, és ültem le tőle egy méterre tettetett érdektelenséggel. Ő felvonta a szemöldökét. Odahajolt hozzám, és megcsókolt. Akkor megadtam magam. Amikor hirtelen elhajolt tőlem, addigra már rég nem játszottam a játékomat, de hirtelen feleszméltem. Ezt a kört ő nyerte.
-Hát, kár, hogy kifejezetten nem érdekellek...-mondta vigyorogva.
-Hát, jó, lehet, hogy mégsem vagyok annyira érdektelen...-ismertem be. Hát, igazából semennyire sem voltam érdektelen, heti hét napot vele töltenék legszívesebben.
-Akkor nagyon szerencsés vagyok...-mondta, miközben újra megcsókolt. Mint mindig, most is melléfeküdtem, és megfogta a kezem.
-Szóval, mit csinálsz?-kérdeztem, mert amikor bejöttem, nagyon koncentrált valamire.
-Dalt írok.-mondta, miközben átölelt és egy puszit nyomott a hajamra.
-És miről írsz dalt?-kérdeztem, miközben felnéztem rá.
-Mindenről. De most főleg boldog dalszövegek és dallamok jutnak eszembe...-nézett rám mosolyogva, és pedig elégedetten néztem magam elé.
-Énekelj nekem! Kérlek.-meglepetten nézett rám.
-Miért?-kérdezte egy homlokráncolás mellett.
-Mert szeretem a hangodat hallgatni.-mondtam elvörösödve.
-Jó. Mit énekeljek?-kérdezte mosolyogva.
-Mindegy, csak énekelj.-mondtam, miközben a kezét cirógattam.Ő belekezdett egy csodás dalba, és én elvesztem a hangjában.
-"This is the story of how they met
Her picture was on the back of a pack of cigarettes
When she touched him he turned ruby red
A story that they'll never forget
Never forget"...-egyszerűen nem tudtam másra figyelni. Azt akartam, hogy ennek sose legyen vége. De mint egyszer mindennek, ennek a pillanatnak is vége lett, ebben az esetben mobilcsörgés szakította félbe. A kijelzőn...
-Norbi?-kérdeztem értetlenül.
-Ki az?-kérdezte Patrick, mert elég fura fejet vághattam.
-Egy ismerősöm...-ködösítettem.
-Milyen kapcsolat volt közöttetek, Rita?-kérdezte, mert nyilván elég gyanús voltam.
-Norbi... a volt barátom.-mondtam ki egy szuszra gyorsan. Lesütöttem a szemem, és vártam a reakcióját.
-Róla nem meséltél...-mondta. Már az egész baráti körömet ismerte, így nyilván ha van egy exem, azt is elmeséltem volna. Norbiról azért nem beszéltem neki, mert félreérthető lett volna, és nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem őt szeretem. Norbival a költözésem miatt szakítottunk. De nem szerettem őt. Nem annyira, mint Patricket.
-Szerintem vedd fel.-mondta a még mindig csörgő telefonomra nézve.
-Haló, szia, Norbi.-szóltam bele a telefonba.
-Szia, Ritám.-szólt bele. Ritám. Így hívott, amikor még együtt voltunk. -Szerinted hol vagyok?-kérdezte izgatottan.
-Öö... otthon?-kérdeztem reménykedve.
-A repülőtéren, ...Montanában!-mondta ki a rettegett mondatot.
-Miért... vagy... te... itt?-kérdeztem egy kicsit ingerülten.
-Meg akarlak látogatni... és vissza akarlak kapni.-na itt szakadt meg a szívem. Nem akartam megbántani, de én nem őt szerettem.
-Ó.Óóó. Értem. -kínos csend állt be a beszélgetésben. Csak a feszültség oldásaként böktem ki a következő mondatot.
-Nincs kedved várost nézni velünk?-kérdeztem a hirtelen ötlettől vezérelve.
-De, igazából csak egy hét múlva megy vissza a gépem, úgyhogy holnap például jó lenne. -mondta.
-Jó-elmondta a szállodája nevét, hogy mikor találkozzunk. Azt mondtam, hogy többen megyünk, de azt nem hogy kik. Ezután leraktam. Patrick kérdőn nézett rám.
-Hát, holnap városnézünk...-mondtam félve-De ha te nem szeretnél jönni, akkor...
-De, persze, veletek megyek.-mondta, és miután visszaültem a helyemre, láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
-Mi az?-kérdeztem tőle hátrafordulva.
-Zavar, hogy nem tudom ezt hova tenni... Miért van itt egy exed, akiről még sosem hallottam? Ki ő? Miért van itt? Miért, ha nem azért, hogy visszakapjon?-tapintott rá a lényegre. Egy darabig csendben ültem, majd egy nagy sóhajtás után elmeséltem neki mindent, kivéve a telefonbeszélgetésünket. Amikor abbahagytam, vártam a reakcióját, de ő csak ült, és nézett.
-De én csak téged szeretlek!-mondtam kétségbeesetten.
-Lehet, hogy most ezt mondod, -nagyon bántott a "mondod" szó, mert én nem csak mondtam. -de mi lesz, ha megjelenik, és te újra vele akarsz lenni?-kérdezte.
-Nem fogok, fogd már fel! Nem csak mondom, én szeretlek!-hajoltam oda hozzá, és csókoltam meg erősen. Beletúrtam a hajába, és magamhoz húztam. Ő átkarolta a derekam, én pedig fél kezemmel a hajában turkáltam, a másikkal a nyakát kulcsoltam át. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy sírok (??).
-Mi a baj?-kérdezte aggódva, és a két keze közé fogta a fejemet, és mélyen a szemembe nézett.
-Semmi, csak sose akarlak elveszíteni...-szipogtam lehajtott fejjel. Végignéztem azon a gyönyörű zöld szempáron, a vöröses, puha haján, ami éppen miattam kócos volt. A csodálatos száján, amit ha csak tehetnék, mindig megcsókolnék. A kezén, amit mindig fogtam, és ami éppen a fejemet cirógatta. Újra elfogott a sírhatnék. Sosem akartam elveszíteni.
-Ha rajtam múlik, akkor le sem tudsz majd rázni.-mondta egy óvatos mosoly mellett, én pedig halkan elnevettem magam.
-Viszont lassan pakolnom kéne, mert tízkor engednek ki.-mondta.
-Ó, persze. Segítek.-mondtam, és felpattantam. Vagyis pattantam volna, de Patrick visszaültetett az ágyra.
-Nem kell, nincs sok cuccom.-mondta mosolyogva. És akkor elkezdett öltözni, mivel hogy eddig a kórházi "pizsijében" volt.
-Ó, miért nem szólsz? Mindjárt kimegyek...-mondtam.
-Zavar, hogy előtted öltözök át?-kérdezte.
-Engem nem, de téged nem zavar?-kérdeztem óvatosan.
-Miért zavarna? A barátnőm vagy... Nem?-kérdezte.
-De.-vágtam rá.
-De ha zavar, kimehetsz.-mondta.
-Nem.-mondtam. Ő pedig tovább öltözött. Vagy tíz még be nem gyógyult seb volt rajta, több, mint hittem. Rám nézett, először nem tudtam miért, de aztán rájöttem, hogy talán kicsit hangosabban szisszentem fel, mint gondoltam.
-Annyi seb van rajtad.-mondtam szomorúan. -És csak miattam...-húztam el a számat. Odajött hozzám, és megölelt.
-Zavarnak?-kérdezte.
-Nem zavarnak, csak az zavar, hogy téged zavarnak.-mondtam.-Na, ezt jól megmagyaráztam.
-Engem nem zavarnak. Az jobban zavarna, ha rajtad lennének.-mondta egy csodálatos mosollyal, aminek a hatására nekem is el kellett mosolyodnom. Ezután felvette a pólóját is, és felkapva a táskáját lefelé indultunk. Kapott még egy csomó papírt, kontroll időpontokat, és egymás kezét fogva indultunk el az utcán. Miután otthon lepakolt sétáltunk a városban, de nem sokáig, mivel még gipsz volt a lábamon, és látta rajtam, hogy elfáradtam, ezért hazavitt. Vikit nem találtam otthon, amikor Patrickkel bementünk a házba. Ott aludt nálunk, de csak filmet néztünk, még csak nem is próbálkozott.