Just one yesterday: 17., rész

17., rész- látogatások és szerelem

Másnap nem mentem iskolába, kaptam igazolást, hogy traumán mentem keresztül vagy mi, de ez nem teljesen volt így helytálló. Konkrétan, ahogy hazaértem, ugráltam egy sort az ágyamon, így nem nagyon látszott rajtam, hogy "traumán mentem keresztül, és ezt ki kell pihennem". Reggel bementem Patrickhez, és mosolyogva léptem be a kórtermébe. Ő félig ülve feküdt az ágyon, és a fején unott arckifejezés volt, egészen addig, amíg meg nem látott.
-Szia!-köszönt azzal a csodálatos mosolyával.
-Szia!-mondtam neki, és reflexből elmosolyodtam, ahogy megláttam. Odamentem az ágyához, és egy csókot nyomtam a szájára, ami kicsit hosszabbra sikeredett, mint terveztem, de hát ez van. Nem kicsit vörös fejjel húzódtam végül el tőle.
-Khm, mondani akartam valamit, de sajnos elfelejtettem...-mondtam, mire Patrick elnevette magát. Odafeküdtem mellé, ahogyan tegnap is, és a kezét fogva meséltem neki. Arról, hogy mit csinálok ma, meg úgy általánosságban, néha elkomorodott, néha hatalmasakat röhögött a hülyeségeimen, mikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Pete vigyorgott.
-Ó, egy pillanat, csak felveszem. -mondta még mindig mosolyogva.
-Szia!-szólt bele a telefonba. Nem értettem,hogy mit beszél Pete.
-Jó, oké. Na szia.-mondta Patrick, és letette a telefont.-Bejönnek Peteék. -Mondta jókedvűen.
-Pete és ki?-kérdeztem ,mert tudtam, hogy egyszerre nem akarnak bejönni.
-És Viki.-mondta vigyorogva.
-Hűha. -mondtam és is vigyorogva.
-Igen-igen. És ez hatalmas dolog, mert Pete, hogy is mondjam...
-Hatalmas nőcsábász?-kérdeztem befejezve a mondatát.
-Enyhén szólva is.-mondta nevetve.
-És te?-kérdeztem tőle természetesen viccből.
-Hát, mondd meg te...-csókolt meg hirtelen.
-Hát, nem is tudom... - húztam az agyát, természetesen már rég meggyőzött. Kb amikor beléptem az ajtón.
-Igen, túl magas a mérce?-kérdezte, és ismét megcsókolt. Whoaaa. Köröl-belül ez volt a fejemben, amikor egyszer csak mellettünk megszólalt egy hang.
-Jajj, gyerekek, mindjárt hányok, kérlek ne...-mondta Pete nevetve.
-Bocsi, de ez van.-szállt be a baromkodásba Patrick, én pedig nevetve szálltam le az ágyról.
-Hát, ember, szarul nézel ki. -mondta ki őszintén Pete.
-De még így is lekörözlek. -hülyéskedett tovább Patrick, miközben Viki és Pete leültek.
-Mikor engednek ki?-kérdezte Pete komolyabban, természetesen sosasem teljesen komolyak, de most egy fokkal komolyabb volt.
-Egy hét múlva hazamehetek.- húzta el a száját Patrick.
-Kellett neked hősködni -Mondta Pete, nyilván viccből.
-Nekem megérte.-nézett mélyen a szemembe Patrick, amitől természetesen majdnem elájultam.
-Adj egy pisztolyt. - mondta Pete Vikinek. Egyébként végig fogták egymás kezét. Bármennyire nem olyan érzelmesek, mint mi, azért természetesen odavannak egymásért.
-Nem elég, hogy egy hónapja csak Ritáról beszél, még ez is...
-Micsoda?-kaptam fel a fejem. -Patrick beszélt rólam?-kérdeztem elképedve.
-Folyamatosan.-forgatta a szemét Pete.-Rita így, Rita úgy, mit csináljak, annyira szeretem, és annyira... - mondta Pete, én pedig a fülig elvörösödött Patrickre néztem vigyorogva.
-Hoppá.-mondtam neki.-És miket mondott még rólam?-húzódtam közelebb a székemmel Pete-hez.
-Hát, hogy nélküled semmit nem ér..-kezdte
-Na jól van már, nem beszélhetnénk másról? -kérdezte Patrick elvörösödve.
-Szerintem ez cuki. -mondtam, miközben egy puszit nyomtam Patrick orrára.
-Ó, ha tudnád, Rita miket mondott rólad...-sóhajtott egyet Viki. Most rajtam volt  sor, hogy elvörösödjek.
-Miket?-kérdezte Patrick már nem is olyan vörösen.
-Semmiket!-zártam le a témát.
-Hé, neked lehet tudnod, de nekem nem?-kérdezte Patrick nevetve.
-Nem.-mondtam gyorsan.
-De ez igazságtalanság!-mondta nevetve.
-Hát, ez van.-mondtam a karomat széttárva.
-Na, szerintem mi megyünk is, nem akarunk zavarni...-mondta Pete. Már rá akartam vágni, hogy "dehogy zavartok" amikor Patrick megelőzött.
-Aham, nem akartok zavarni, én is ezt mondanám... -hülyült.-Na sziasztok!
-Sziasztok! -köszöntem nekik, és amikor kimentek, Patrick hirtelen megszólalt.
-Na, miket is meséltél rólam?-kérdezte.
-Semmiket.-húztam az agyát, miközben megcsókoltam. Hát, ezek után már nem akarta tudni. Magához húzott, és ekkor alkalmam nyílt beletúrni abba a csodálatos hajba. A tarkóját simogattam, és véletlenül hozzáértem az egyik sebéhez, amiért elég hangosan felszisszent.
-Jaj, bocsáss meg, annyira sajnálom!-hőköltem hátra.
-Semmi gond. -mondta mosolyogva.
-Nagyon fáj?-kérdeztem bűntudattal.
-Adj rá egy puszit, és nem fog!-mondta, és tényleg megpusziltam a sebét. Ezután a szemébe néztem. Abba a csodálatos zöld szempárba.
-Annyira sajnálom a többi fiút. -mondta halkan.
-Miért?-kérdeztem meglepetten.
-Mert az enyém vagy és nem az övék.-mondta szemlesütve.
-Én pedig a többi lányt.-mondtam neki. Erre hitetlenkedve nézett rám, majd ezt felváltotta egy huncut kis mosoly.
-Mondtam már ma, hogy mennyire szeretlek?-kérdezte tőlem, mire én kis gondolkodás után válaszoltam.
-Nem, ma még nem.
-Szeretlek.-mondta a szemembe.
-Én is.-mondtam neki.
-Mennem kell haza, holnap suli- húztam el a számat, ő pedig sajnálkozva nézett. A búcsúnk kissé hosszúra sikeredett, ájulás határán léptem ki a kórházból.