Reggel karikás és bedagadt szemmel ébredtem, ami még korrektor alatt is látszott. Úgy néztem ki, mint egy zombi. De jó. Felöltöztem: sima farmer, fekete trikó, piros kockás ing kardigán gyanánt, és egy fake fekete szemüveg. amikor kiléptem a házból, szomorúan néztem az utcát. Ha ma felhívom anyáékat, nem sokat látom ezt a környéket. De nem is akarom. Saját magam árnyékaként sétáltam az utcán. Bementem a starbucksba, ahol már ismernek.
- Mindjárt hozom!- Mondta a pénztáros srác jókedvűen. Neki legalább jó kedve van. Amikor megkaptam a rendelésem, nem akartam kimenni a jó meleg kávézóból újra a hidegbe, de muszáj volt. A buszon Paramore-t hallgattam. Illett a hangulatomhoz. Amikor bementem az iskolába, egyszerre két dologra figyeltem fel: leöntöttem magam, és Ashley közeledett felém.
-Ó, ez a reggel is jól indul... -morogtam magamban.
-Ó, Rita, látom nem értetted meg azt, hogy ne merészelj David közelébe menni! - nem is figyeltem rá, csak mentem a termünk felé, és ő közben folyamatosan beszélt hozzám.
-Ashley, nem kell David, nem érted? A tiéd! - fordultam felé.
-Ó, gondolhattam volna, hogy Davidnek nem kell egy ilyen... ronda, és elhanyagolt lány...- ecsetelte önelégült mosollyal a fején. Nekem pedig kezdett betelni a pohár.
-Nem hagynál már békén? - kérdeztem.
-Miért? Elfoglalnak a családod és barátaid? Huppsz, neked olyanok nincsenek... - mondta Ashley, és otthagyott. Már így is a zokogás határán álltam, de most sírva rohantam ki a teremből, egyenesen az ajtóban álló Patrickbe.
-Mi történt? -kérdezte tőlem.
-Semmi... - mondtam elrohanva mellette. Még hallottam, amint Ashleyhez sól.
-Mit csináltál vele?-hallottam a teremből Patrick hangját, aztán lépéseket. Valaki fut utánam. Patrick volt az. Nem akartam, hogy akárki is lásson ilyen állapotban, ezért befutottam a társalgóba, és leültem az egyik hatalmas fotelbe. Nem volt ott még senki. Egyszer csak halk ajtócsapódás hallottam. Felnéztem, és Patricket pillantottam meg.
-Mi történt? - kérdezte, miközben leguggolt elém, így egy magasságba kerültünk.
-Haza akarok menni... Nincs itt senkim... és semmim. A szüleimet három hónapja nem láttam... Nincsenek barátaim... semmire sem vagyok jó.
-Ezt most felejsd el. Van, akinek igenis fontos vagy. - mondta halkan.
-Nincs itt senkim! Egy barátom sincs...-kezdtem volna újra, de félbeszakított.
-Hát én mi vagyok?-kérdezte mosolyogva. Sírva elnevettem magam, majd a nyakába fúrva a fejem hirtelen megöleltem. Számíthatott az érkezésemre, mert kitárta a karjait.
-Köszönöm. Megint. - mondtam, de alig lehetett hallani, mert a hangom valahol a pulcsija mélyéről jött.
-Nem kell. Ez természetes.- mondta lágy hangon. Nem tudom, mennyi ideig voltunk így, ölelkezve. Lehettek percek. Vagy órák is. Nem tudom. De egyszer csak felemeltem a fejemet, és rá néztem. Ő pedig csak mosolygott. Megtöröltem a szemem, valószínűleg a sminkem maradék részét, amit nem sírtam le, elkenve. De most nem érdekelt. Patrick felém hajolt... egyre közelebb... lassan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése